Egyszer volt, holnemvolt, egy messzi városban élt egy fiatal Kereső, aki méltó akart lenni a nevéhez, és meg akarta találni a változatlan és abszolút alapszubsztanciát. Azt az alapszubsztanciát, amelyet előtte már annyian kerestek, de úgy tűnt, hogy még senki sem találta meg. Meg volt győződve arról, hogy létezik még egy feltáratlan titok, valami új, ami az övé, ami rá vár. Hiába mondta neki A Bölcsek, az Öregek és a Kiábrándultak Tanácsa, hogy ne keresse, mert nincs, mert más már megtalálta, a Kereső nem adta fel, mert tudta, hogy ha feladja a keresést, vagy elfogadja azt a titkot, amit más talált meg, akkor már nem nevezheti magát Keresőnek, hanem közönséges Titoktolvaj lesz belőle.
Lelkesen elindult hát keresni, és azon gondolkodott, melyik a legjobb út a kereséshez. Úgy látta a legjobbnak, ha minél több tudományt a szolgálatába állít: filozófiát, logikát, matematikát, pszichológiát. Maga sem tudta, hogy miért, de ezek jutottak először eszébe, és úgy gondolta, hogy ennek bizonyára oka van, ezekre a tudományokra kívánt tehát támaszkodni. Ezek alapján kívánta tehát megtalálni a keresett titkot, amit magában végső igazságnak nevezett el. Miközben kereste, egyre jobban elmélyült a sokféle tudományba, és úgy látta, hogy egyre többet tudott meg a Titokról is. A saját titkáról, ami csak az övé. Úgy látta, hogy a megismerésnek nevezett valami, amely a tudományokon keresztül árad felé, szükségszerűen szubjektív, hiszen léteznek nem ellenőrizhető dolgok is. Aztán úgy gondolta, hogy minden megismerhető, és egyúttal ellenőrizhető is, csak ő maga, a megismerő Én nem megismerhető. És ezek után nem hitte el, hogy az, amit megismer(het), az igaz, hiszen saját magának a megismerése áll az objektív megismerés útjában, ugyanis minden megismert hozzá viszonyul, és a megismerés őt is alakítja.
Emiatt aztán úgy gondolta, hogy a végső igazság elérése érdekében szintézist kellene felállítson az összes tudományból. Az összesből. Az útjának ezen a pontján a Kereső találkozott a Kétellyel. Aki azt magyarázta neki, hogy ha a hozzá képest létező tudományokból próbál szintézist összehozni, akkor ez ugyancsak a hozzá (saját magához) való viszonyt tudja kifejezni. A Kétely azt bizonygatta neki, hogy a végső igazság ezek szerint csak szubjektív lehet, hiszen ahány ember, annyiféle végső igazság. És ha a szubjektivitás képezi az alapját, akkor a végső igazságot mindenki csak saját maga számára tudja felfedezni, ami ilyen módon nem végső, tehát nem is abszolút.
A Kereső erre azt válaszolta, hogy akkor majd kiiktatja a szubjektivitást a megismerésből, és a racionalitással helyettesíti be. Feláldozza a szubjektumot, és akkor eléri a tökéletes objektivitást. A Kétely ezután magára hagyta. Másnap a Kereső szobája nyitva volt, az odasietők pedig csak egy csípős illatú üveget találtak. Ugyanezt a csípős szagot érezték a halott Kereső szájából is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése