Az áldozat

Ezennel fehér lovacsek virtuálisan feláldozva, nehogy holnap nagyon fújjon a szél, hogy bizonyos, számomra nagyon kedves emberek békésen tudjanak biciklizni. Sőt, megtoldom a saját hófehér kisujjamból csepegtetett valódi piros vérrel, hátha hatásosabb lesz. Azért ti is köpjetek kelet felé hármat, csak a biztonság kedvéért. A meteorológusok pedig húzzák meg magukat.

A szöveg és a jutalma

Arany Jánosnak van egy kiváló költeménye, amire Sultanus hívta fel a figyelmemet (köszönet érte), az a címe, hogy Dal és öt forint. Ezek és mások alapján úgy gondolom, hogy éppen ideje volna egy olyan portál indításának, amely biztosítaná a fiatalabb generációknak a színvonalas szövegek publikálását, nem kényszerülne az oldalszám megnyirbálására, a szerkesztőgárdája kizárólag 40 év alattiakból állna (50-50%-os nemi megoszlási aránnyal), de volna két külső tanácsadója, akik viszont kimondottan tapasztalt vén rókák és a szakma elismert nagyágyúi lennének. A szövegek publikációjában mindig a szerkesztőségé lenne a végső szó, de legalább egyik tanácsadó ajánlása szükséges lenne a publikációhoz. (Természetesen feltételezve, hogy mindannyian jóindulatú emberek, és erre én lennék a garancia - höhö -, mert a rosszindulatúakat ki nem állhatom.). Az egyetlen kitétel az, hogy a humán tudományok berkein belül maradjunk.

Mindenki pro bono munkát végezne, a szerző is. A lényeg a publikációs lehetőség. A fellépő kiadásokat pályázatokból kellene fedezni, és ehhez újból szükség van az idősebbek támogatására, tanácsaira. Végtelen naivitásomban úgy gondolom, hogy létrejöhetne egy olyan társaság, amelyben nem az egymással való versengés, hanem egymás segítése a cél. Tippek, felajánlások? Ha mégsem lesz belőle semmi, akkor majd beleszakadunk az írás-rívásba, s jöhet a szobor (mit szobor? fejfa!) a sírunkra, habár engem kivételesen elégetnek, a poraimat meg ki a szélbe. Utánam ne nyavalyogjon senki.

A Kereső története

Egyszer volt, holnemvolt, egy messzi városban élt egy fiatal Kereső, aki méltó akart lenni a nevéhez, és meg akarta találni a változatlan és abszolút alapszubsztanciát. Azt az alapszubsztanciát, amelyet előtte már annyian kerestek, de úgy tűnt, hogy még senki sem találta meg. Meg volt győződve arról, hogy létezik még egy feltáratlan titok, valami új, ami az övé, ami rá vár. Hiába mondta neki A Bölcsek, az Öregek és a Kiábrándultak Tanácsa, hogy ne keresse, mert nincs, mert más már megtalálta, a Kereső nem adta fel, mert tudta, hogy ha feladja a keresést, vagy elfogadja azt a titkot, amit más talált meg, akkor már nem nevezheti magát Keresőnek, hanem közönséges Titoktolvaj lesz belőle.

Lelkesen elindult hát keresni, és azon gondolkodott, melyik a legjobb út a kereséshez. Úgy látta a legjobbnak, ha minél több tudományt a szolgálatába állít: filozófiát, logikát, matematikát, pszichológiát. Maga sem tudta, hogy miért, de ezek jutottak először eszébe, és úgy gondolta, hogy ennek bizonyára oka van, ezekre a tudományokra kívánt tehát támaszkodni. Ezek alapján kívánta tehát megtalálni a keresett titkot, amit magában végső igazságnak nevezett el. Miközben kereste, egyre jobban elmélyült a sokféle tudományba, és úgy látta, hogy egyre többet tudott meg a Titokról is. A saját titkáról, ami csak az övé. Úgy látta, hogy a megismerésnek nevezett valami, amely a tudományokon keresztül árad felé, szükségszerűen szubjektív, hiszen léteznek nem ellenőrizhető dolgok is. Aztán úgy gondolta, hogy minden megismerhető, és egyúttal ellenőrizhető is, csak ő maga, a megismerő Én nem megismerhető. És ezek után nem hitte el, hogy az, amit megismer(het), az igaz, hiszen saját magának a megismerése áll az objektív megismerés útjában, ugyanis minden megismert hozzá viszonyul, és a megismerés őt is alakítja.

Emiatt aztán úgy gondolta, hogy a végső igazság elérése érdekében szintézist kellene felállítson az összes tudományból. Az összesből. Az útjának ezen a pontján a Kereső találkozott a Kétellyel. Aki azt magyarázta neki, hogy ha a hozzá képest létező tudományokból próbál szintézist összehozni, akkor ez ugyancsak a hozzá (saját magához) való viszonyt tudja kifejezni. A Kétely azt bizonygatta neki, hogy a végső igazság ezek szerint csak szubjektív lehet, hiszen ahány ember, annyiféle végső igazság. És ha a szubjektivitás képezi az alapját, akkor a végső igazságot mindenki csak saját maga számára tudja felfedezni, ami ilyen módon nem végső, tehát nem is abszolút.

A Kereső erre azt válaszolta, hogy akkor majd kiiktatja a szubjektivitást a megismerésből, és a racionalitással helyettesíti be. Feláldozza a szubjektumot, és akkor eléri a tökéletes objektivitást. A Kétely ezután magára hagyta. Másnap a Kereső szobája nyitva volt, az odasietők pedig csak egy csípős illatú üveget találtak. Ugyanezt a csípős szagot érezték a halott Kereső szájából is.

Távolságok

Kínlódok itt ezzel a vénemberrel, de folyton kifog rajtam: még mindig találok olyan szót, amit nem tudok teljesen kiolvasni, és nem akarnám úgy hagyni. Az ember törekedjen a tökéletességre, höhö. Van egy-két enigmatikus utalása is, amiket nem tudok megfejteni. Biztatom magam, hogy csak még. És minél többször elolvasom a szöveget, annál több hiányosságát látom: ide is kéne azért még egy lábjegyzet, meg oda is, már 157 van, és ez csak 15 levél a hatvanvalahányból, közben meg attól rettegek, hogy túl soknak tartják (talán joggal), én viszont nem érzem jól magam, ha nincs alaposan megcsinálva. Persze ez korántsem jelenti, hogy alapos volnék, csak szeretek „kaczérkodni” a lelkiismeretesség gondolatával. Hátha meglátszik rajta, hogy érdekel, szeretem, csak most éppen idegesít, na.

Mindeközben 200 km-re tőlem zongorázik az unokahúgom, én meg skype-on keresztül hallgatom, amint veri a billentyűket. Aztán odafut a mikrofonhoz, megdicsérem, kacag és boldog, aztán elfut, és megint játszik. Csak nekem. Mert olyan ritkán látjuk egymást. És amikor találkozunk, akkor egyszerre négy lány lóg a nyakamon, és mindenik velem akar fürödni, beszélgetni, aludni. Az egyszem rosszcsont fiú pedig a legszelídebb arccal rángatja a szoknyámat. Ilyenkor a szüleimet kitelepítjük a hitvesi ágyukból. A kicsi (3 éves) hamar elalszik, de a három nagy már az emberi és főleg a női lét kérdéseit feszegeti, engem pedig nem nehéz belerángatni az éjszakai beszélgetésekbe. Kimegyünk a konyhába, és teázás meg kakasevés közben éjfélig titkokat mesélünk, faggatnak az udvarlásról, fiúkról, egyetemről, az életemről, mesélnek saját magukról. Győzködnek, hogy legyen esküvőnk, mert mindenképpen nyoszolyólányok akarnak lenni, és báli ruhát viselni, és akkor fésülhetek nekik estélyi frizurát (ez mindig hálás téma: el lehet vitázni azon, hogy kit hívnának meg, mit akarnak felvenni - legutóbb pizsamabulit akartak esküvő címszó alatt); vihorászunk, elmondják a félelmeiket, bánatukat és az örömeiket. Történeteket találunk ki, megírjuk, lerajzoljuk. Vagyis inkább ők rajzolják, én négyszirmú virágon kívül legfeljebb parittyát tudok rajzolni.

Én meg valószínűleg úgy érzem magam, mint a nővérem, anyám, nagyanyám, keresztanyám és az előttük lévők: öregnek, mint az elefánt, és bölcsnek, mint a korkogyélus. És belépek abba a körforgásba, amely kiskoromban annyira mágikusnak és elérhetetlennek tűnt, és mindenképpen részese kívántam lenni, és amelynek most a szemükben része is vagyok. Ilyenkor nincs munka, nincs kézirat, fordítás vagy írás, hanem pihenek. Igaz, két hét után elég is a gyereknevelésből egy ideig, visszakívánom a könyveimet, a vén bakszászt, a csendet, a barátaimat, a késői felkelést, a másfajta kötöttséget. Akkor megint jöhet a skype, email, posta, néha a telefon. Jó így.

A mare in the night

És csak azért nem nightmare, mert így elvesztődik az összetétel utótagjának jelentősége. A kanca. Persze etimológiailag fogalmam sincs, hogy van-e valami köze a rémálomnak egy kancához, de mivel magam is előszeretettel gyártom a népetimológiákat, hadd legyen. Amúgy elég riasztó lehet kancával álmodni. Én csődörrel sem szeretnék. Ha már muszáj álmodni, mert még ott sem hagy békén a tudatalatti meg Freud meg Lacan, akkor kizárólag virágokkal meg szép és kedves emberekkel, de nem mindig jön össze. Főleg mostanában, mivel két-három hete visszatérő álmom az, hogy valaki meg akar ölni. Nem szoktam az olvasmányaimat megálmodni, és nem hinném, hogy Sartre, Küroszi Theodorétosz vagy Proust még az álmaimba is be akarnának lopózni. Habár aljasul próbálkoznak vele a mucskok, múltkor is nem hozzáragadtam egy könyvhöz?  

In medias res kezdődik. Semmi gyanútlan séta a parkban, vagy túl sok madár, esetleg gonosz kacaj a háttérben, baljós zene. Semmi. Hanem egyből jön a kés. Általában kés. Habár tegnapelőtt szike volt, erre határozottan emlékszem. Az a rossz az egészben, hogy látom közeledni a kést (tegnapelőtt a szikét), de nem tudok elmenekülni. Pedig nem vagyok sem lekötve, se lebénítva, se szedálva. Mindeközben tudatában vagyok annak, hogy most belém fognak vágni egy hatalmas kést (vagy szikét), de a kíváncsiság (nem a rémület, azt érdekes módon nem érzek), hogy mi fog történni, ott marasztal. Mintha a saját viviszekciómra lennék kíváncsi. Nem, azért nem hiszem, ennyire még én sem vagyok hasadt. Közben meg folyton mondogatom magamnak, hogy ez egy álom, három napja is ezt álmodtam, most ez fog történni, most az... De azért mégiscsak rettegek valahol, mert folyton arra gondolok, hogy mi van, ha végül mégis belém vágja, s én hülye meg csak ülök és várom, hogy mikor lesz az akkor. Aztán vízben úszva felébredek.

Nyűglődés

Fáradt vagyok, lemerültem. Hétvégén már kihánytam magamból, amit nem akartam lenyomni a torkomon, s a két napja tartó 40 fokos lázam is múlófélben van. Most már csak gyenge vagyok. Erősödnöm kell. Étvágyam nem igazán van, de szép lassan megjövöget az is. Türelmes vagyok magammal. Holnap erőlevest főzök, sok laskával, attól elmúlik a hányingerem is. Tegnap egész nap dolgoztunk, és éjjel is későn feküdtünk le, de minden megvan. Most szerénytelen leszek, bocsássatok meg, de azért elmondom, hogy nagyon-nagyon ügyesek vagyunk, négy ember munkáját végeztük el ketten egy nap alatt. Kicsit szédülök is már a sok szakkifejezéstől, ma reggel azon agyaltunk, hogy melyik a helyes: nyomtatóillesztő-program vagy nyomtató-illesztőprogram. Aztán eldöntöttük, és természetesen a helyes verziót írtuk be. Égett agyszag terjeng errefelé...  

A könyvtárban tegnap véradási akció volt, néhány fiatal győzködte az embereket. Nagyon sajnáltam, hogy nem adhatok. Már két éve nem szabad, pedig azelőtt rendszeres véradó voltam. Igaz, tőlem meg sem kérdezték, hogy akarok-e, pedig ott voltam az orruk előtt. Jól nézhettem ki... És most hiába ajánljátok a vastablettát, az nekem nem jön be. Évek óta kísérletezünk, és az egyetlen, ami néha beválik, az a Hausmann-vas (ez a legjobb, mert három vegyértékű, és jobban szívódik), cseppekben, gyerekeknek való adag. Csak azt meg hónapokig kell szedni, és nem sokáig marad meg. Vasinjekció van még, de azt inkább nem, mert akár sokkos állapotba is kerülhetek tőle. Úgyhogy marad a „cseppelés” meg a fehér arcom, amire mindenki felfigyel, és jön is a szánakozó kérdés, hogy nem vagyok-e vérszegény, aztán meg az, hogy egyek brokkolit. Sok ilyesmit eszem, de akkora a hiány, hogy nem elég az étrenddel besegíteni.

Meg még biztos van más bajom is, például az, hogy hétvégén dógozni fogok, mert jövő héten szakmailag megvizslatják, hogy mit műveltem az elmúlt időben, és előre rettegek attól, hogy mit felejtek ki. Pedig nem kéne, nagyon barátságos hely az, még senki sem hatott rám ijesztően. Ma viszont nincs több munka, kész, vége. Kinyitom az ablakot, hadd jöjjön be a friss levegő. Még nem esik az eső, de már érezni lehet a levegőben az illatát, és ettől máris jobb lett a kedvem. Amikor kicsi voltam, nyári zápor idején mindig kiálltam az esőbe: imádtam tapicskolni a pocsolyákban, percek alatt bőrig áztatni a testemet a hűvös vízben. Azóta sem félek az esőtől: nem vagyok cukorból. Megyek esőt szaglászni az ablakba.

Telefonhívás

Este nyolc, csereg a telefonom. Izgatottan veszem fel, mert hívást várok. Különben is jó dolog, ha az embernek telefonálnak. Legalábbis nekem, nem vagyok valami keresett ember. Bezzeg az emailek... Na mindegy, végre telefonon is hívnak. Gyorsan ceruzát, papírt elé, mert olyan hívást várok, amihez kellékek szükségesek. Alant a párbeszéd. 
– Baudolino, tessék. (na jó, a polgári nevemet mondtam)
– Kicsoda? (mély férfihang)
– Baudolino, jó estét (kicsit csodálkozom már)
– Jajistenem, kivel beszélek? (valami mozogni kezd a gyomrom tájékán)
– Baudolino vagyok, kivel beszélek?
– Hát a Lajos vagyok. (Jaa, hát persze. Így már értem. „A Lajos”, természetesen. Most én kérdezek.)
– Kicsoda? (Kezdi érteni, hogy én nem tudom, hogy ki az „a Lajos”.)
– Jaj, bocsánatot kérek.
– Semmi gond. (De ezt már röhögve mondom, letesszük.)

Füles néz, én meg könnyek között fuldokolva magyarázom neki, hogy mi van. Szegény Lajos. Megijesztettem, még jajistenemet is mondott azon a gyönyörű mély hangján. Na, erre kellett volna mondani, hogy semmi jajistenem, hanem személyesen az ördöggel beszél. De engem már annyira fojtogatott a röhögés, hogy még bírtam egy kicsit. Pedig lehet, hogy meg kellett volna kérdeznem tőle, hogy mi a baj, miben segíthetek. Elhalasztottam annak a lehetőségét, hogy legyen egy Lajos nevű ismerősöm. Mert eddig nem volt. Megvárom a következő hívását.

Szimbiózis

Egymásra utalt együttélésnek is mondják. De leginkább csak akkor, ha mutualizmus áll fenn, mert ez a szimbiózisban résztvevő mindkét félre nézve előnyökkel jár. Ebben az esetben a kapcsolat létfontosságú. A két fél kölcsönösen kielégíti egymás igényeit, egymáshoz igazítják azokat, folyamatosan érzékeny jeleket küldenek a másik felé saját újabb keletű szükségleteikről, és igyekeznek azoknak a lehető legjobban megfelelni.

Egy idő után különösebb erőfeszítés nélkül is érzékelik a másik felet, és egymáshoz alkalmazkodva megpróbálják a legjobb körülményeket megteremteni egymásnak. Ennek folyamán egyre inkább szükségük van a másik támogatására, a külvilág megfelelő körülményeire, miközben létrehozzák egymás számára azt a tág teret, amelyben a másik szabadon mozoghat, és egyik sem árt a szabad mozgásával a másiknak, mert pontosan érzékeli, hogy azzal közvetve saját magának tesz rosszat, hiszen a másikra károsan ható tevékenység a szimbiózis mutuális volta folytán visszahat rá. A szimbiózis nem szinonimája két, a külvilággal szemben összefogó organizmus szövetségének. Mert a szimbiózisra hat a külvilág, szüksége van megfelelő (külső) körülményekre (is), de a szimbionták csak azokat a külső hatásokat illesztik be belső életükbe (a szimbiózisba), amelyek mindkettejük számára haszonnal járnak.   Hosszabb tartamú szimbiózis során akár összenövéssé is alakulhat a két fél kapcsolata, amelynek következménye a szétválás képtelensége. Egyik a másik nélkül nem tud élni, egymás szimbiontáivá válnak. Ezzel együtt jár az is, hogy ha az egyik szimbionta meghal, a másik élettartama hirtelen drasztikusan csökken. Még elél esetleg néhány napig, de utána menthetetlenül és nyomtalanul elpusztul, hiszen a közösen felépített környezet a két fél halálával megszűnik.

Ezt még Ancora is olvashatja,

mert most a napsütés és az ő kedvéért nem írok a halálról, a puszta névről meg az emlékezésről. De ne örvendj túl korán, kedves Ancora, lesz még róla szó.

Szóval van egy új testápolóm meg hajbalzsamom, tegnap találtam ki. Persze biztosan más is kitalálta már előttem, de magamnak én találtam ki először. A testápolóm úgy néz ki, hogy kakaóvaj megolvasztva, bele egy kicsi mandulaolaj, utána néhány csepp illóolaj, hogy illatos legyek. Olyan jó, hogy tiszta csuda. Persze a legtöbb testápolóba vagy ezt tesznek vagy glicerint, csak éppen hozzányomnak egy csomó adalékanyagot is, hogy gyorsabban szívódjon. De nekem van időm kivárni azt a félórát, azalatt úgyis lehet mással is foglalkozni. A hajbalzsam alapja pedig glicerin (mint minden hajbalzsamé), a könnyebb kenhetőség kedvéért (jéé, ez egy k-alliteráció) pedig ebbe is kicsi mandulaolaj (amúgy is nagyon jó a hajnak), és természetesen illóolaj.

Ma levendulával próbálkoztam, de legközelebb bevadulok (igen, ilyen is van nálam), és kakukkfű-illóolajat teszek a hajamra. Vagy citromot. De még az is lehet, hogy jegenyefenyőt vagy mandarint. Próbálgatok. Aztán aki gyakran lát, csak kapkodja majd a fejét. Meg az orrát, höhö.   Húú, most nagyon utálom az esküvősöket. Délután ötkor mennek az autókkal az utcán, nyomják a dudát, mint a süket a kerítést, azzal bezzeg nem törődnek, hogy szegény Füles alszik. Szerencsére nem ébredt fel, hosszú út áll mögötte, rázta vagy három vonat idáig. Fáradt is rendesen. De a lényeg az, hogy most már ki vagyunk egyensúlyozva.

A puszta név

Derrida a Mémoires-ban a „naked name”-mel szólítja meg Paul de Man-t, ugyanakkor tudatosítva azt, hogy a néven nevezés aktusa a halál után csak megszólítás marad, bár nem korlátozható kizárólag az emlékezetre. A tulajdonnév az egyetlen, ami megmarad a halál után is, a megszólításra viszont csak az emlékezetünknek nevezett valamin keresztül tud válaszolni. Ezt nyilván komolyan befolyásolja az az „ismerethalmaz”, amely a tulajdonnévvel való különböző találkozások során kialakult bennünk a név viselőjéről. Mindannyian különböző módon találkozunk ugyanazzal a jelölttel (tanár, barát, könyv írója stb.), Derrida esete különleges, hiszen nemcsak szakmabeliként, hanem barátként is „ismerte” a tulajdonnév viselőjét, aki a Paul de Man névre hallgatott. A „puszta név” említése már a kiejtéskor magában hordozza viselőjének a halálát, illetve azt a lehetőséget, hogy túléli a viselőjét, és továbbra kizárólag csak jelölőként funkcionál. Úgy tűnik tehát, hogy ami a Mémoires-ban történik, a „síron-túlról-jövő-hang” megszólítására tett kísérlet.  

Yambo (Eco új regényének a főhőse) minden olvasmányára tisztán emlékszik, csak a személyes emlékei vesztődtek el, és ezeket próbálja visszaszerezni: meg akarja tanulni az emlékeit. Első pillanatban a saját nevére sem emlékszik, amolyan ”múltnélküli ember”. Él-e az, akinek nincsenek emlékei? Vissza lehet-e ezeket szerezni? Vagy Yambo akkor élt csak, amikor kómában volt, és abban a rövid ébrenléti állapotban, amikor nem tudta, hogy hívják? Mi történik akkor, ha mégis megtalálja az emlékeit? Az övéi lesznek-e, vagy ugyanúgy élnek benne, mint az olvasmányai? Nehogy eláruljátok a csavart, még nem olvastam végig a regényt. 

Arc, sírfelirat, retorika

Ha valaki meghal, az emlékezetünk az egyetlen, ami visszakapcsolhat hozzá. Megjelenik vizuálisan (álmunkban, fényképen, videón), vagy írásban (levél, tanulmány stb.), vagy az emlékezetünk kusza labirintusának tekervényein, egy-egy ismerős mondattöredékben, szóban. Mintha arra törekednénk, hogy az emlékezéssel megszólítsuk azt, aki már nincs. A halott létező megszólításának trópusa a prosopopoeia, így próbáljuk az emlékezésen keresztül létrehozni a halott arcát. A prosopopoeia feltételez egy nevet is, amely ilymódon bevésődik az emlékezetbe. Ha a figura etimológiáját nézzük, a prosopon poiein azt jelenti, hogy arcot adni, tehát ezzel a trópussal a név „olyan érthetővé és emlékezetessé válik, akár egy arc” (Paul de Man). Azzal azonban, hogy a név arccá válik, jelzi azt is, hogy az arc (amelynek nem kell semmivé sem válnia, hiszen eleve érhető és emlékezetes) maga is prosopopoeiának bizonyul (Bettine Menke).

Az emlékezés másik módja a sírfelirat, amelynek telosza de Man szerint az, hogy a bevésés folyamatával jelölővé tegye a sírkövet, emlékművet (tárgyat), és azáltal, hogy a kő megőrzi az írást, a jelölő is rögződik, kiválik a többi „kő” közül, és ezzel a sírfelirat készítőjének (az emlékező) neve is megőrződik. Thuküdidész A peloponnészoszi háborúban írja az emlékállításról: „Mert a kiváló férfiaknak az egész föld a sírja, és nem csupán a saját [országukban] jelzi [azt] a sírkövek felirata, hanem a távoli [országokban] is mindenki elméjében lakozik az íratlan emlékezet, inkább, mint az alkotásé [ti. a sírkőé].” Az íratlan emlékezet fenntartó erejére tett utalás jelzi, hogy az emlékmű egyfajta mauzóleummá növi ki magát, amelybe folyton beleíródik az emlékezetben megőrzött arc. A „nevét mindig emlegetni fogják” retorikai fordulata a totalitásra való törekvést jelzi, amelyben a halott szövegei (és itt nemcsak a leírt szövegekre gondolok, hanem az elhangzottakra is) sírfeliratokként jönnek létre, az ezeken megjelenő név (a halott neve) azonban már nem több üres feliratnál, amely ily módon rongálja az arcot. A név tehát valóban bevésődik az emlékezetbe (sírfeliratként szó szerint is), azonban pontosan az inskribáció rongálja meg a „névnek adott arcot”, amely így kétségessé teszi a kőbevésés aktusának (az emlékállításnak) sikerességét.

Mnémoszüné csobogni kezd

Egy pillanatra visszatérnék a Mnémoszüné–Léthé problematikára. A mítoszban ugyanis nem véletlen, hogy előbb a Léthéből, majd utána a Mnémoszünéből kell inni. A Léthéből való ivás tehát egyenlő a meghalással. Így azok a kifejezések, amelyek arról szólnak, hogy „el akarom felejteni”, két okból is problematikusak. Egyrészt kétlem, hogy tudatosan el lehetne bármit is felejteni, hiszen azzal, hogy rágondolok, nem elfelejtem, hanem éppen ellenkezőleg, emlékszem rá. És minél inkább el akarom felejteni, annál inkább emlékeznem kell (arra, hogy mit felejtsek el). Enfarokba való harapódzás. A problematikusság másik oka, hogy ha visszafelé működtetem a dolgot, akkor a felejtés meghalást jelent, tehát a felejtéssel mintha mindig meghalnánk egy kicsit. Ha tehát szándékosan próbálnék felejteni, az olyan volna, mintha meg akarnék halni.

Ezért nem tartom véletlennek, hogy pontosan ez az a korszak, amelyben mindenre megpróbálnak emlékezni, leírni, életben tartani, hiszen az emlékezet megmaradása a fenti értelemben az örökléttel kacérkodik: ha nem felejtünk el semmit, akkor örökké élni fogunk (illetve ha minket nem felejtenek el, akkor a mások emlékezetében fogunk örökké élni). Számomra ilyen értelemben az emberi élet meghosszabbítása is ezzel függ össze. A „kitörlik az élet könyvéből” is olyan kifejezés, amely a felejtést célozza meg: akit elfelejtenek, az nem is létezett. Ezért törekszünk arra, hogy nyomot hagyjunk magunk után, mert rettegünk a semmi, a megszűnés gondolatától. Ezért nem írható körül egyértelműen az a gesztusom sem, ahogyan erről pontosan itt és így írok, és az sem, hogy egyáltalán írok erről. Hiszen ezzel nyomot hagyok, még akkor is, ha nem mások emlékezését kívánom elsődlegesen megcélozni vele. De mivel írok, ezt is teszem: beleírom magam másokba. A sírfeliratok is az emlékezésről tanúskodnak, de erről tényleg egy külön bejegyzésben, mert most nagyon hosszú lenne.   Ehhez képest tehát a mindenre való emlékezés (mindent megörökíteni, fenntartani, hagyományt ápolni, memoárt-naplót-önéletírást kiadni, beteget életben tartani stb.) az elérni kívánt totalitást szimbolizálja.

Mnémoszüné diadalának korszakát próbáljuk megvalósítani, de elsikkasztjuk ennek a veszélyét. A mindenre való emlékezés ugyanis pontosan olyan betegség, mint a kóros felejtés. Ritka betegség ugyan, de létezik. Amikor a beteg képtelen elfelejteni a fák leveleinek rezgését, mondattöredékeket, minden egyes álmát, örömeit és sértődéseit. Az ebben a betegségben szenvedő nem sokáig él, mivel túlterhelődik az agya és felmondja a szolgálatot. Úgy tűnik tehát, hogy a végeredmény mindkét esetben a halál: csak vannak, akik a felejtésbe, és vannak, akik az emlékezésbe halnak bele. Nincs örök élet, csak annak az illúzióját kergetjük ilyen vagy olyan módon, folyton hazudva magunknak.

Definíciós problémák

Mint már egy kommentben is jeleztem, a „normális” szó nem véletlenül került idézőjelbe. Mert egyre inkább úgy tűnik, hogy ez is olyan szó, amelyiket képtelenek vagyunk rendesen definiálni. A túlságosan tág meghatározás pedig megint semmitmondó. Az idézőjel reflexió arra, hogy mennyire a saját elképzeléseink szerint figyelünk másokat, és ha valamelyik kategóriánknak nem felelnek meg, akkor nagy valószínűséggel velünk szemben állnak, és így határozzuk meg magunkat is: másokkal szemben. Ezért a túlságosan tág értelmezési tartomány miatt nem tudom azt sem elfogadni, hogy mindenki másképpen normális, mert ebben értelmezhetetlenné válik, hogy akkor mégis mi a normális. Persze érteni vélem, hogy mire vonatkozott nelli felvetése (azt hiszem, arra, hogy amit normálisnak tartasz a magad számára, az normálisnak tekintendő – de szóljál belém, nelli, ha félreértelek), csak hát ezzel meg az a gond, hogy ha nem ismersz meg más „létezési módot”, akkor nem tudhatod, hogy napi verés, a nyolc éves korodban történő csonkítás vagy a három éves korodig tartó szoptatás normális-e vagy sem. Itt meg bejön az, amit társadalmi konvencióknak meg hagyománynak nevezünk, és ez nagyon mély víz, mélyebb a Lét(h)énél is, most nem is merek belelépni. Talán később.

Volt már szó arról, hogy a megismerést jelen esetben úgy definiálom, mint a tudományos kutatások tárgyán végzett kísérleteket, analógiaként a boncolást hoztam fel. Tehát a másik (Másik? – ld. Lacan) megismeréséhez nem a „szubjektív” (rossz szó, de most nincs jobb) ismerkedési a vágy vezet el, hanem a kutatási láz, hogy minél jobban kiismerjem a másikat (Másikat). Nem állítom, hogy ez mindig rosszindulatból történik, és azt sem, hogy a megszerzett ismereteket kizárólag bántásra akarják felhasználni. Engem azonban alapvetően az zavar, amikor kísérleti nyúlnak tekintenek, mert érdekes vagy számukra. Az „egzotikum” ugyanilyen definiálhatatlan jelenség, mint a normalitás. Egyszer össze kéne írni, hogy milyen kontextusokban hangzik el ez a szó (pl. a különféle reklámokban, irodalmi szövegekben, értelmezésekben stb.). Túlterhelődött, egy csomó jelentés tapadt rá, és most már képtelenség ezeket lefejteni róla, sőt: úgy tűnik, hogy egyre jobban terhelni akarjuk.  

Érzésem szerint ugyanide tartozik az „érdekes személyiség” kérdésköre is. Jó ez a kifejezés, mert ezzel sem lehet sokra menni. Mármint a szókapcsolat jelzőjével. Mit jelent az, hogy „érdekes” valaki? Főleg a személyisége (na tessék, megint egy olyan szó, amit ugyanolyan nehéz definiálni, habár itt azért vannak valamivel biztosabb fogódzók is). És ha sikerül is definiálni azt, hogy mit fed az a szó, hogy „érdekes” (persze nem sikerül), akkor még mindig nem dönthető el, hogy ez miért használatos egy személyiség jelzőjeként is. Az érdekes az volna, ami nem megszokott? De ki dönti el, hogy mi a nem megszokott? És ha elkezdem ezt különféle kultúrákra rávetíteni, akkor megint bajban vagyok, mert ami az egyik számára „megszokott” („normális”), az a másiknak „érdekes” („nem normális” – itt nem az elmebajra gondolok, hanem mindenre, amit a normálistól eltérőként jelölünk), és így mindkét fogalom definíciójával gondjaim lesznek.   Akit tehát „érdekes személyiségként” definiálnak, az általában nem tartozik a definiálók által normálisnak tartott körbe, arra viszont még a jelző kiválasztói sem vállalkoznak, hogy „abnormisként”, „eltérőként” nevezzék meg a másikat (Másikat), mert egyrészt tudatosan vagy tudattalanul is sejtik, hogy ezzel a gesztussal saját maguk ellenpólusaként definiálnák azt, akit kutatásuk tárgyává szeretnének tenni. (Természetesen van ilyen, hogy szándékosan definiálja magát a másik (Másik) ellentéteként, de ez a gesztus nem a kutatóé/kórboncnoké, hanem a kirekeszteni vágyóé). Másrészt meg azért nem, mert valahol hálát vár el az „érdekes személyiségtől” azért, hogy „felfedezte”. Tehát ugyanúgy megvan a birtokos-birtoktulajdon viszonya (vagyis egy hierarchikus viszony), amelyben a felfedezett „érdekes személyiség” az alattvaló, és őt uralja a felfedező (aki „normális”).  

Tovább bonyolódik ez a probléma a nyelvvel kapcsolatban, de erre vonatkozóan van valakinek egy beígért szövege, ami vendégszövegként fog majd funkcionálni, úgyhogy erről majd akkor.

Mnémoszüné forrása

Mnémoszüné vizéből inni annyit tesz, mint megholtként a másvilágra való későbbi inkarnációbeli emlékezést elősegíteni. És úgy tűnik, hiába próbál az ember még életében Léthé vizével jóllakni, folyton a másikkal itatják, talán maga is azt kívánja. Mnémoszüné kesernyés ízű vize édesebbnek tűnik Léthéénél, hiszen az emlékezet kulturálisan most is mintha transzcendes szerepet töltene be, a tudás tiszta forrásaként emlegetik: nem véletlen, hogy ebben az archiválási lázban fetrengő korszakban annyi memoár, napló és önéletrajz jelenik meg. Mentik a menthetőt, huszonnegyedik óra, folyik kegyetlenül a digitalizálás, „az igazi” emlékezők felkutatása, blogírás, mert naivan azt hisszük, hogy az általunk hagyott nyom bárkit is érdekel rajtunk kívül, blablabla.

A mások múltjával való vad és őszinte megismerési vágy közben azonban nem vesszük észre azt, hogy az emlékezésre kényszerített sem iszik mindig szívesen Mnémoszüné vizéből, habár pontosan tudja, hogy Léthé vizét (még) nem kóstolhatja meg. És lehet, hogy inkább maradna szomjas, és kiszáradt ajakkal járna egész életében: nem felejtve a múltat, de megpróbálva nem emlékezni rá. Amikor ezt teszi, pontosan tudja, hogy ez lehetetlen, hiszen így a szomjan halás veszélye fenyegeti őt.

Képtelen lenne elviselni a jelen folyamatos múltnélküliségét, amelyre egyszerre vágyik és
amelytől ugyanakkor retteg is, de nem tudja elnyomni a múlt megújuló feltörését sem, amely elemi erővel szakítja át azt a pajzsot, amelyet maga köré épített. És mikor már a kiszáradás kerülgeti, és vízért könyörögve fordul társaihoz, Mnémoszüné vizével kínálják. Kortyol belőle, de keserű az ital, megpróbálja kiköpni, de valaki lefogja, és mintha tölcsérrel töltenék belé a fájdalmas emlékezést: kényszerítik arra, hogy emlékezzen, hogy ne felejtse el: kicsoda, honnan jött, és hol a helye. Teszik mindezt azért, mert naivan úgy gondolják, hogy helyes és nemes dolog megismerni a másikat, akár annak akarata ellenére is. Teszik ezt a „normális” emberek.   Egy ideje úgy tűnik, nem normális az a környezet, ahol felnőttem, ahol a játékaimat kitaláltam, olvastam, szomorkodtam, barátkoztam. Mert folyton emlékeznem kell arra (és erről sokan, sokféleképpen és folyamatosan gondoskodnak a mai napig), hogy gyerekkorom színhelye teljesen esetleges: apám szakmájából kifolyó következmény.

Nem jártam az utcára játszani, mert eljöttek a barátaim, mert nálunk volt nagy hely. Nekem ez volt a normális. Ahogyan az is, hogy pontosan tudtam, hogy ha éjjel háromkor telefoncsörgésre ébredek, akkor nem mogorván szólok bele, hogy ki a nyavalya zargat ilyenkor, hanem kedvesen megkérdezem, hogy mi a baj. Mert sosem tudhatom, hogy melyik (akár engem feneketlenül gyűlölő) osztálytársam nagymamája haldoklik, vagy éppen ő fekszik negyven fokos lázzal. Normális volt, hogy azonnal felköltöm apámat vagy anyámat, s míg öltözik, taxit hívok, majd visszahívom a családot, hogy minden rendben, elindult. Normális volt, hogy bárki bármikor bejöhetett, mert átjáróházban éltünk.

Nem éreztem magam királylánynak, annak ellenére, hogy fallal körülkerített várban laktunk. Nem játszottam várúrnős játékokat, és mindig gyűlöltem, ha királylánynak neveztek. Nem vártam a királyfit, nem álmodtam magam királyok és hercegek közé. Mivel azonban ennyire tiltakoztam ez ellen a megnevezés ellen, pontosan ezzel éltek vissza folyton, és ezzel határoltak el attól, amit ”normális családnak” neveztek maguk között, egyúttal a „normális családok” gyerekeitől is, akik sosem felejtették el éreztetni velem, hogy mennyire más vagyok, és ez mennyire rossz, mert ezzel kirekesztem magamat a „normális emberek” világából. Egyetlen kiút kínálkozott: kivonulni azok közül az emberek közül, akik magukat velem szemben definiálják, akik kihasználják, hogy a dolog természetéből fakadó kiszolgáltatottságom még az övékénél is nagyobb.

A mai nap tanulsága

Ki korán kel, az elhízik. Azért, mert sokkal többet eszik, mint az, aki becsülettel kialussza a maga 8-10 óráját. Amikor is ugye nem eszik, hanem angyalarccal álmodik. Múlt éjjel például ismét arról, hogy valaki leszúrt. Akkor ugye kissé izzadtan felriad, aztán a zuhanyozás meg a hozzábújás megnyugtatja, megint visszaalszik, és jöhet újból a szurkálósdi. De általában valóban jókat álmodok. És legfeljebb aranyeret lel, mert nem tíztől vagy tizenegytől ül a gép mellett éjjel kettőig, hanem már kilenctől ugyanaddig. Úgyhogy ilyent ezentúl is csak ritkán fogok elkövetni, és csakis kivételes emberek kedvéért kivételes alkalmakkor.

Viszont aki nem akar aranyeret lelni, az elmegy úszni. Meg sétálni. És megveszi a grapefruit-kivonatot, és megkeveri a tusfürdőt, és utána vigyorok, mint a pulyka a lucernásban. És ha nagyon-nagyon szeretik (márpedig engem nagyon-nagyon szeret Füles), akkor kap egy gyönyörű zöld oldaltáskát ajándékba, ami pamutból van, és nagy, és szeretem, és ha Ancora negatív energiákkal belekommentel a boldogság-léggömbömbe, akkor virtuálisan fenékbe lesz billentve. De azért én akkor is megbocsátok neki, mert én ilyen rendes vagyok...

Sok minden egy kalapban

Ma nyári ruhában és szandálban voltam kint: tűz a nap, forróság van. Májusban itt már délutáni kijárás nem lesz. Viszont bevágtam négy gombóc fagyit, nagyon fincsi volt. És úszni is voltunk. Most éppen valami madarak válaszolgatnak egymásnak az ablakunk előtt lévő fán, egészen kellemes.

A tegnapi nap felemelő élménye után ma semmit nem dolgoztam (na jó, tegnap viszont elég sokat), a kéziratok itt kuksolnak mellettem, a könyvek a polcon. Én a gép előtt, és bambulok. Ma legfeljebb regényt leszek képes elolvasni, szakirodalmat biztosan nem. Közben éppen ideje megírni egy tanulmányt, ami már régóta piszkálja az orromat, hétfőn tényleg neki fogok állni. Ha megjelenik, lesz néhány ember, aki örökre megutál. Még akkor is, ha finoman fogalmazok.

Most megpróbálok valami értelmeset csinálni, de nem biztos, hogy lesz belőle valami. Teljesen ki van lúgozva az agyam, nem ártana valami hatalmas buli vagy kirándulás (de nem az Alföldön), hogy helyrerázódjak. Ja, és a dilemmám: elfogyott a két hete kavart tusfürdőm, és most azon tépelődöm, hogy milyen illatút keverjek: levendula már volt. Lehetne jegenyefenyő, fodormenta vagy citrom. Az első kettő viszont elég erős, úgyhogy lehet, hogy mégis citrom lesz, de akkor nincs igazából választási lehetőségem. Úgyhogy lehet, hogy holnapután veszek egy grapefruit- vagy egy narancsvirág-kivonatot. 

Dicséret

Gyorsan leírom, nehogy kimaradjon: sultanus nagyon-nagyon rendes ember. Ti persze ezt nem tudhatjátok, mert nem adatott meg nektek az a kegy, hogy megismerjétek, de én tudom és nekem elhihetitek. Kiváló emberismeretem van. Ezt írtam a motivációs leveleimbe is. Lehet, hogy ezért nem akarnak alkalmazni sehova? 

Százpontos kérdés: ki tudja, hogy kinek van születésnapja holnap? Segítség: úgysem nem fogjátok kitalálni, ez szakmai kérdés, háháhá. De talán az idézet alapján egyesek számára mégis kiderül: „Gyakran vetik a honi dekonstrukció szemére, hogy – teloszának meg nem felelően – korlátozza a jelölők szabad játékát azzal, hogy jelentést/jelentéseket rendel az egyébként szabadon lebegő jelölőkhöz. Ez így van, valóban folyik verejtékes szemantikai munka, s az is nehezen cáfolható állítás, hogy a honi hermeneutika-recepcióesztétika szemben a dekonstrukcióval bizony nem korlátozza a jelölők szabad játékát, mivelhogy játékba sem hozza őket – ha szabad ezt így csendesen megjegyeznem. Mindez azért elgondolkodtató, mert a szemiózis, különös tekintettel deMan-zióira azért mégiscsak egységes folyamat, a szintaktikai-poétikai vizsgálódások nem szakíthatók el a szemantikai dimenzióban történtektől, sőt minden szemiotikai mozzanat egyben pragmatikai mozzanat. Ergo: a recepcióesztéta vagy nem érti, amit olvas (ezt nem én mondom, a formális logika mondatja velem – már megint meg vagyok előzve), vagy pedig eltitkolja. A hermeneutikai akarás elfedi a diszkurzusban felszabaduló jelentéseket.”

Mindenféle

Ma délután négykor olyan erősen sütött a nap, hogy nemcsak a karomat, hanem a fejemet is el kellett takarjam, ha nem akartam leégni. Márpedig nem akarom az alabástrom bőrömet kitenni a gyilkos napsugaraknak. És ideje elővenni a legyezőmet is, meleg van. Az a gyanúm, hogy hamarosan ventilátort fogunk venni, különben meghalok ebben a városban.   Meg akartam venni egy nemrég megjelent könyvet, de persze nem volt meg: miért is lenne meg az irodalomtudomány egyik legjobb fiatal művelőjének a tanulmánykötete Szegeden? A harmadik helyen végül megdühödtem és megrendeltem.

De történt egy jó dolog is: dedikációt kaptam. Na nem olyan közönségeset, hogy bemondják nevemet a rádióban mindenféle rendű-rangú emberrel együtt. Ez speciális volt. Ugyanis kiderült, hogy én vagyok a rebellis. Ehhez azért hozzátartozik, hogy az utóbbi időben elég sok Green Day-t hallgatok. A Jesus of Suburbia (videó a honlapjukon) kifejezetten tetszik, de érdemes végighallgatni a teljes albumot. Én most éppen ezt csinálom.

Párhuzamos bejegyzés

Ma az állomásban vörös hajat kerestem. De nem találtam. Volt helyette viszont egy sötétszőkés mellírozott fej. Persze, mert én hülye elfelejtettem, hogy már lejárt egy félév. Szóval ma végre találkoztam azzal, aki félévente hajszínt vált. Az első levelet 2006. október 23-án váltottuk, azóta folyamatosan levél, újabban leginkább messenger. Most pedig végre összejött egy találka is.   Néhány percig tartó egymást méregetés (milyen magas, mit visel, mit mondjak neki, hogy szóljak hozzá stb.), aztán beindultunk. A budavári séta plusz jegeskávé/tonik/grapefruitlé már kimondottan oldott hangulatban zajlott, túl voltam-voltunk a nehezén. Gondolom én.

Furcsa érzés (legalábbis nekem), hogy valakivel hetekig-hónapokig levelezek, és egyszer csak találkozom vele. Nem rossz dolog, sőt, kifejezetten jó. Várakozással tekinteni a találka elé, képes lenni hajnali hatkor kelni (ezt kérem értékelni: kevés ember kedvéért teszek meg ilyesmit), a vonaton azon gondolkozni, hogy vajon a másik milyen elvárásokkal fordul feléd, és hogy te megfelelsz-e ezeknek, visszafogni a nagy szádat, hogy a másik is szóhoz jusson; egyben azon igyekezni, hogy ne legyél mesterkélt, és pont az igyekvés tesz azzá. Aztán ezek szépen lefoszlanak rólad két nevetés között, és kiderül, hogy nem tévedtél a Másikkal szemben támasztott elvárásaidban: bátran lehetsz olyan, amilyennek eddig mutattad magad, magad is őszintén reménykedve abban, hogy ez valóban te vagy, és nem hazudsz magadnak.   Amit elfelejtettem megmondani neki, hogy nekem is van csíkos térdzoknim, az egyik lábujjas. A többi – eddig még nem látott delikvenst – pedig szeretettel üdvözlöm, össze kéne hozni egy közös találkozót. A már látottaknak pedig virtuális puszi a szőrös hasára.

Ha már mindenki erről ír,

akkor engem is elkapott a hév. De nem fogom leírni, hogy kislányként alig vártam a locsolókat. Egész nap piros tojást festettünk, és sósavval írtuk meg: egyik szebb volt, mint a másik. Apám nagyon szépeket készített. Nekem nem igazán volt ehhez tehetségem, én díszítettem a házat. Délután a korosztályom meg „a vének” voltak. Este pedig jöttek „a nagyok”, a bátyám osztálytársai: ők tovább maradtak, általában későig buliztunk. Természetesen én is velük.

És azt sem fogom leírni, hogy egy idő után már nem szerettem a locsolást: nemcsak a bűzért, ami a hajamból és a ruhámból áradt már tíz locsoló után (azokat szerettem, akik hozták a veder vizet, s ki az udvarra), hanem mert már nem volt olyan mágikus a készülés, a várakozás, leskelődés a kapuban, hogy jön-e valaki. És aztán gyorsan rohanás be a szobába, hajat kifésülni. Nyuszi nem volt, de nem is hiányzott.

Volt egy időszak, amikor kimentem az erdőbe egész napra, vagy felmásztam valamelyik fára, s ott olvastam naphosszat, hogy ne kelljen locsolót fogadni. Illetlenség volt, azt mondják. Főleg paplánynak, húú. Aztán egy időben folyton elutaztam. Most viszont kifejezetten jó, hogy nem jön senki sem locsolni, nem hiányzik. Ha bejön egy barát, szívesen látjuk, de a sprayt, kölnit és hasonló szagos dolgokat hagyja a kabátja zsebében.

Viszont nem bánom azt sem, amikor menekültem a veder elől, és visítottam az örömtől, amikor végül leöntöttek. 

Nyelv(v)elő

Akaratomon kívül hosszasan megvárakoztattam valakit, és elszomorítottam vele. Hiába is tiltakozott, hogy nem olyan nagy baj, én tudom, hogy bántó voltam. Újból. Megint loptam az időt valakitől. És megint megsértettem valakit. Lehet, hogy nem tudok nem bántani. Lehet, hogy minél kényesebben vigyázok arra, hogy ne bántsak meg senkit, annál több emberben (és ezzel magamban is) okozok kárt. És annál többen gondolják azt rólam, hogy amikor megbántódom, akkor is én vagyok a hibás, mert nebántsvirágot játszom és hagyom magam megbántani (ez utóbbit nagyon ócska takarózásnak tartom). A megbántódáshoz (érzékenységhez?) való jogomat vitatják el, röhögik ki, veszik félvállról.

Mondta, hogy akkor majd legközelebb. Majd. Gyűlölöm ezt a szót. Mintha tudnunk kellene, hogy mikor lesz az a majd, lesz-e egyáltalán. Mégis használnom kell, kitéve magamat a kényére-kedvére. Bármennyire is hadakozom ellene, mégis a nyelv az, amellyel – paradox módon – ki tudom fejezni a nyelv önkényével szemben érzett ellenérzéseimet is. Amely (a szavak miatt) rendre félreértődik, mivel nem tudok „nyelvfölöttien” kommunikálni, benne vagyok a nyelvben és nem tudok kilépni belőle. Olyanszerű ez, mint az önmaga ellen mondódó mondás (Derrida), amely önmagába torkollik vissza, „posztmodern kélgyó enfarkába harap”. Abban az illúzióban élünk, hogy mi irányítjuk a nyelvet, miközben minél inkább irányítani akarjuk, annál inkább a csapdájába (a saját csapdánkba) esünk, és ha szabadulni próbálunk, saját magunkat tesszük még inkább fogollyá az újabb (és soha meg nem szűnő) szabadulási kísérleteinkkel.  

Nincs tökéletes szöveg és nincs tökéletes megértés.

Jipppiiii

Hétfőn valaki a „baudolino” kifejezéssel talált rám. Jaj de elégedett vagyok. Vajon ő is az volt?

Dógozok

Ha vakáció, akkor könyvtár. Pontosabban akkor több könyvtár. Ugyanis ilyenkor nincs akkora tolongás, lehet levegőt venni, mosolygósabbak a könyvtárosok is. Szombaton és hétfőn zárva lesz a könyvtár, ami érthető: pihenjen, locsoljon, büdösíttesse magát, ünnepeljen az, aki akar. De hogy erre a hétre miért kellett kitalálni, hogy csak délután négyig tartanak nyitva... Mire az ember belejön a az olvasásba meg a jegyzetelésbe, már mehet is haza. Pedig tízre mindig ott vagyok (hamarabb nem megy, későn fekszem), és nem ebédelek közben, hogy ne töltsem az időt feleslegesen, legfeljebb veszek egy üveg ásványvizet.
A vakációban nem vagyok ugyanolyan „egyetemi polgár”, mint máskor? Mikor lesz itt is olyan, mint nekik ott né... És én még csak hallgassak, mert ez egy új épület, incifinci számítógépekkel, könyvekkel, wi-fivel, lifttel, budival. Igaz, hogy mucsok könyvtáros itt is van, de velem már nem igazán mernek kikezdeni, mert egyszer kimutattam a fogam fehérjét.

Viszont a raktárban dolgozni igazi élmény. Itt vannak ugyanis a napilapok, amiket nem lehet kivinni a raktárból sem. Nem tudom, miért, de a szabál az szabál. Először is: a raktár tele van régi folyóiratokkal, amikben ki tudja, milyen gombák tenyésznek, plusz a por. A földet ugyan törlik, de a napilapok oldalait nem törölgethetik le hetente. Tehát marad az állandó prüszkölés, miközben mindenki sajnálkozva kérdezi, hogy meg vagyok-e hűlve. Aztán kiderül, hogy allergia, akkor még jobban sajnálnak, de tenni sajnos nem tudnak semmit.

Aztán az ember nekiáll dógozni, vagy legalábbis annak nevezi: olvas, jegyzetel, csodálkozik, röhög nagyokat az 1880-as évek hajnövesztő szereinek hirdetésein (meg úgy egyáltalán az összes hirdetést nagyon élvezi, és elhatározza, hogy egyszer ebből fog tanulmányt írni). Aztán bejön Raktáros Néni Egy, és jóízűen elkezd falatozni, utána bevág egy csokinyuszit is. Olvasó meghúzza magát, és Green Day-jel a fülében próbál nemes munkájára koncentrálni. Bejön Raktáros Néni Kettő is, aki ugyancsak kivégez egy csokinyulat: szerencsétlen Kutatónak már a nyála is csorog, hiába csak kakaómassza, de hősiesen újra a szöveg fölé hajol. Igen ám, de Kutató nem számolt azzal, hogy ha Raktáros Nénik megeszik a csokikat, kiürül a szájuk, és egyébre fogják használni, nevezetesen beszélgetésre.
Kutatóról tudomást sem véve, boldogan röhögik ki azokat az olvasókat, akik helytelenül töltötték ki a raktári kérőlapot, és nem hajlandóak segíteni (pedig van a raktárban két számítógép is), majd lead egy újat.
Miután a kéréseket teljesítették, és szusszanatnyi idejük van, gyorsan (és főleg hangosan) megbeszélik a legújabb Vészhelyzet-fejezetet, Klúni bicepszeit (van neki olyan?), szapulják a gonosz főszereplőt, osztják az igazságot. Olvasó ilyenkor maximumra húzza a fülén a zenét, s úgy gondolja, hogy ebből értenek, de sajnos nem tudnak angolul, úgyhogy nem érthetik meg, hogy mit jelent az, hogy: „it all keeps adding up, / I think I’m cracking up, / Am I just paranoid? / Or I’m just stoned...” A shrinkes részt most még csak azért sem idézem, bleeee.

Cigiszünet

Békésen sétálok a városban, megszólít egy ötvenes férfi, hogy adok-e tüzet. Udvariasan válaszolok, hogy nincs, nem dohányzom (tehát nincs nálam gyújtó, gyufa, pipadohány és nikotinflastrom). A válasz: te semmi rosszat nem csinálsz? Azt hiszed, örökké fogsz élni? Fogalmam sincs, hogy harminc másodpercig tartó találkozásunk alatt miből vonta le azt a (mondanom sem kell, hogy téves) következtetést, hogy én „jókislány” vagyok, és az örök élet az egyetlen vágyam. De ha legközelebb tüzet fognak kérni tőlem, akkor azt fogom válaszolni, hogy nem adok vazeg, dögölj meg nikotinhiányban. És méltóságteljesen elvonulok.

Hófehérke

Ma minden férfi utánam fordult az utcán. És minden nő is. Ettől kezdett gyanús lenni a dolog. Tudtam én, hogy szép vagyok, de hogy éppen ennyire... Aztán ahogy haladtam előre, derengeni kezdett a dolog. Először is mindenkin kabát vagy szvetter volt. Kabát, ilyenkor. 17 fok, süt a nap, de a Napfény Városában kabáttal járnak az elpuhult déliek, kéhlek. Na, ehhez képest a spagettipántos blúzomban valóban feltűnő lehettem. Aztán rájöttem, hogy lehet, hogy mégsem az, mert volt még néhány rövidujjas ember az utcán, őket viszont nem nézték. Nem annyira.
Azzal biztattam magam, hogy biztosan a gömbölyű karomat és a formás lábamat nézik, ugyanis térdig érő szoknyát vettem fel. Hát azt nézték is, de amint (egy hátam mögött lefolytatott beszélgetésből) kiderült, nem a formásságát. Hanem azt, hogy mennyire fehér. Hát fehér. Milyen legyen? Anyám fehér, apám fehér, a családban szászon meg székelyen kívül nem tudom, mik voltak még, de sötétbőrűek biztosan nem. Én meg leégek a napon (ne gyertek a faktorszámokkal, úgyis leégek), ki nem állom a szoláriumot, és különben is unok napozni, mert csak izzadok meg vörösödök, és hámlok két napig. Ráadásul olvasni sem lehet, mert eltakarja az arcomat. Utána pedig megint fehér vagyok. Olyan szép tejfölszínű. A-la-bás-trom. Nyáron még a fejemet is védem egy kendővel, hogy ne kapjak napszúrást (napernyő kéne, milyen jó buli volna), s ettől azt hiszik, hogy valami hajeltakarós vallású vagyok.   Ma a könyvtárban megkérdezték Fehérségemet, hogy rosszul vagyok-e, mert olyan sápadt az arcom. Mondtam nem, csak közép-európai fehér ember vagyok. Na, ettől megnyugodtak.

Wir Philologen

Újfajta médiaelméleti kérdés a papíralapú hordozók korábbi világához képest, hogy az elektronikus nyilvánosságban egy ideig szerepelt, sokak által már letöltött és még nem birtokolt szöveget hivatalos szerzői visszavonása után vajon létezőként vagy nem létezőként illik-e kezelnünk. Jelen esetben a szerző tartalmilag nem nyilvánította érvénytelennek visszavont szövegét, sőt minden jel szerint továbbra is egyetért abban kifejtett álláspontjával, hiszen írása visszavonásának egyetlen okaként azt jelölte meg, hogy többé nem lát „különösebb esélyt az eredeti kérdések korrekt megvitatására”; én mégis a visszavonást tekintem irányadónak, azaz a szóban forgó szöveget kihagyom fejtegetéseimből, a szerzői kívánság nem kötelező, de illő tiszteletben tartásán kívül főként azért, mert utalásaimat vagy idézeteimet nem mindenki tudná eredeti szövegkörnyezetükkel összevetni. (Elméletileg a visszavont írás státusának problémája sokkal bonyolultabb ennél, a visszavonás aktusának jelentése is kérdésesebb, s egyelőre legföljebb annyi látszik kétségtelennek, hogy az aktus hatálya eleve csak részleges, hiszen a szöveget és sorsát lehetetlen visszamenőleg meg nem történtté tenni, s aligha hagyhatnánk ki e vita majdani történetéből.)
 
Dávidházi Péter: Mi, filológusok, és a bizonyosság vágya. (Pozitivista kötődéseink egy szakmai vita fényében). In: ItK 2004/1. 3-56.