Grr

Ma nem írok a melegen sütő napról. Még csak azért se. Ma kifordítom a tüskéimet, beállok agresszív kismalacnak, s ha valaki bosszantani mer, kiírom ide né világ csúfjára. Felbosszantott egy hülye ripacs könyvtáros, úgy viselkedik, mintha az övé lenne a könyvtár, bakker, és ő határozza meg, hogy kinek enged hozzáférést a kéziratokhoz. Mintha nem lennének szabályok, amelyek őt is kötelezik, főleg, hogy dicső pátriánk, Ro-Mánia is belépett. A belépnivalóba. Na nem baj, nyáron a főnöke írásbeli engedélyével megyek oda, aztán meglássuk, kinek nagyobb a pofája. Hangulatember, azt mondják, s hogy meg kell neki bocsátani. Meg. De el is.
Asszem ma Rejtőt fogok olvasni. És megtanulom a balegyenest.

A női öltözőben

A sportuszoda közös női öltözőjében sok minden kiderül a női testről, a testben lakozó személyiség ahhoz való viszonyáról, és arról, hogy ki mennyire gyűlöli a testét. Közösen vetkőzöl fejletlen mellű, de büszkén melltartót viselő tizenévesekkel, anorexiakinézetűekkel, túlsúlyosokkal, kövérekkel, „ideális alakúakkal” és önbizalomhiányosokkal. A pőreségben feltárul a takargatni kívánt és szégyellt ránc, stria és narancsbőr, feleslegesnek ítélt háj, császármetszésből és egyéb műtétekből származó sebhelyek, mellműtétek nyoma, pattanások, anyajegyek, májfoltok. Az uszodából kijövő nő hatalmas átalakuláson mehet keresztül annak függvényében, hogy milyennek látja saját magát, mennyire befolyásolják a társadalmi elvárások, és milyen mértékben elégedett a saját testével. Ha durván leegyszerűsítem, azt is állíthatnám, hogy minél jobban utálja a saját testét, annál inkább változtatni kíván rajta, és ennek érdekében egyre több mindent vet be.  

A zuhanyozással és hajmosással kezdődik: a zuhanyozókrém és a sampon+balzsam mellett megjelenik a hajmosás utáni hajhab, zselé és hajlakk, sokszor mindhárom. Türelmetlenül dörzsölik a hajukat, hogy gyorsan száradjon, aprófogú fésűvel könyörtelenül tépik, és nem törődnek azzal, hogy pont ezzel okozzák maguknak a legnagyobb kárt: a vizes haj sokkal érzékenyebb, hamarabb töredezik. Forró levegővel és közelről szárítanak, folyton a frizurát igazgatva a tükörben, és dühösen állapítják meg, hogy a frissen szárított haj szokása szerint mindenfelé repül, és nem áll be. Erre jó a hajlakk: szépen lenyomja a hajat, nincs több gond vele.

A metamorfózis folytatódik az öltözőben: incifinci testápoló, narancsbőr elleni (hatástalan) krém, alapozó, arckrém, szemránckrém, púder, szemfesték, szemhéjfesték, szempillafesték, arcpír, rúzs, szájceruza, nem tudom folytatni. Nagy melegben is beleszorítja magát különféle műanyagos, szoros  nadrágokba és kényelmetlen cipőkbe, aztán a nőgyógyásznál meg az ortopédnél majd éri a meglepetés.   Mindez azért, mert kényszeresen (betegesen) meg akar felelni egy társadalmi elvárásnak, amely nem hajlandó tudomásul venni, hogy az öregedés normális dolog, és optikailag ugyan kitolható, de nem elhalasztható, amely a legapróbb szépséghibákat is problémaként kezeli, amely számokban állapítja meg az ideális nő méreteit, és aki ehhez nem alkalmazkodik, az legfeljebb a „téged a reneszánsz szobrászok imádtak volna” – kétélű megjegyzést kapja. Azért teszi mindezt, mert maga is elhiszi, hogy ez csakis a saját igénye, senki sem gerjesztette benne: mert így szebben néz ki, jobban ráfigyelnek, kívánatosabb, divatosabb és... kelendőbb. Mesterségesen gerjesztett igényeknek eleget téve (és ezeket magáévá téve) árucikk formájában kínálja fel magát, miközben esetleg azon háborog, hogy ekként kezelik: beleesik abba a csapdába, amelyet a kozmetikaipar, a plasztikai sebészek, a divat és a társadalom (elsősorban férfiúi) elvárásai készítettek neki, és legfeljebb csak akkor veszi észre áldozat mivoltát, amikor függőjévé válik a ki tudja miből készített krémeknek, festékeknek és kiegészítőknek.

Nincs olyan nő, aki ez alól kivétel lenne. A különbségek abban foghatók meg, hogy aki jobban szereti a testét, az sokkal kevesebb szintetikus szarral „kényezteti” magát, ezek számát igyekszik minimálisra csökkenteni, és ahol csak lehet, természetes alapanyagokkal helyettesíteni. De az ilyent általában alaposan végigmérik az öltözőben, mert napos időben nem szárítja a haját hajszárítóval, mert ott a nap, nem kenegeti magát félórán keresztül, hiszen csak egyetlen tubus sima glicerin meg egy kis kölni van nála, azzal pedig nem kell sokat vacakolni. Még a portás is utána szokott szólni, hogy vajon nem fog megfázni vizes hajjal, amikor kint csak +15 fok van (és hétágra süt a nap)?

Veni

Amikor jönnöm kellett volna, nem akartam jönni. Nagyon hívtak, de én szívesebben maradtam volna a jó melegben összekucorodva, megvédve. Erre elhatározták, hogy segítenek kijönni. Nekem ez viszont nem tetszett, úgyhogy magamra csavartam azt a köldökzsinórt, a maradékot pedig előreküldtem, amolyan nyelvöltésnek. Hogy még csak azért sem jövök ki, pukkadjatok meg. És ha sokat erőltetitek a jövést, akkor szépen belehalok, és viszem magammal azt is, aki megvédett, hogy továbbra is biztonságban lehessek. Már akkor is önző voltam. De kitoltak velem: egyszercsak hallottam, amint egy éles valamivel nyiszitelik a barlangom biztonságos falát, én pedig alig kaptam levegőt.
Megszűnt a jótékony csend is, mindenféle hangoskodás volt körülöttem, ebből egy hang volt ismerős: halk női hang, aki a barlangos korszakomban kívülről simogatott. Volt ott egy erős férfihang meg még két másik női hang is. A férfi nevetve mondta, hogy anyám (ezt a szót akkor hirtelen tanultam meg) jól bírja az epidurálist, és ha már orvos, akkor tegye magát hasznossá, és mérje meg a saját vérnyomását. Beszéltek valamit arról is, hogy nincs altatóorvos, és hogy csak egy nővér van, aki valami fémes csengésű szerkentyűket adogatott neki. Amikor végre minden tiltakozásom ellenére kitéptek a barlangomból, bosszúból lepisiltem a férfit, hogy nem hagyott békén, és méltatlankodni kezdtem, de nem értették a szavaimat. Egy másik nő ölébe adtak, aki fehér lepedőbe bugyolált (ettől már jobban lettem), és elvitt. Megijedtem, hogy sosem látom többé azt, akit elkezdtem anyámnak nevezni. Bőgtem, de csak az a másik nő jött oda, felvett, ringatott. Ettől megnyugodtam egy kicsit, de nem volt elég.
Rá néhány órára a férfi az ölében felhozta anyámat hozzám. Fáradtak voltunk mindketten. Csak bújni tudtam, és magyaráztam neki, hogy én nem akartam semmi rosszat, de nem szeretem itt kint. Ő volt az egyetlen, aki megértette, hogy mi bajom van. Meg akartam simogatni a hasán vágott sebet, hogy ne fájjon, de mozdulni sem tudtam az álmosságtól. Ő magához ölelt, és így aludtam el. Akkor ébredtem annak tudatára, hogy örökké bántam volna, ha sosem ismerem meg.

Mai enyelgés

Az egyetlen szál ősz hajamról.
– Az a haj a fejeden nem tetszik, tépjük ki.
– Miért? Az egy fehér hajszál, mi bajod vele?
– Az nem egy normális fehér hajszál, hanem egy mutáns hajszál.
– ???
– Azért mutáns, mert rövidebb és vastagabb, mint a többi.
– Szerintem csak beleőszültem a veled való élésbe.
– Nem, szerintem a csokitól van. Tépd ki azt a hajszálat.
– Dehogy tépem. Nincs nekem semmi bajom vele. Hozzám tartozik, akár az életkorom.
– Igen, de ez nem az öregségtől van, hanem a csokievéstől (itt jön az előbbi blabla).
– Nem is eszem annyi csokit.
– Na, akkor kitéphetem?
– Neeem.
– Pedig ki fogom tépni.
– Nem fogod.
– De igen. Holnap reggel, amikor még alszol, szépen ki fogom tépni.
– Az kell neked. Szálanként tépem ki a szakálladat.
–  Dehogy téped, édesem, én tépem ki a hajadat.
– Jaj, picim, de nem fogom megengedni.
– Nem baj, akkor erőszakkal tépem ki.
A fenti beszélgetés két felnőtt között hangzott el ma délután. Mindketten normálisnak tartják magukat.

Statisztika

A blog indítása óta ezekkel a kifejezésekkel találtak rám. A szavakat betűhíven és nem kronológiai sorrendben közlöm.
 
gyász
szappanfőzés
popper péter e-mail címe [ezúton tudatom, hogy sajnabajna nem tudom]
oltós szövegek
a munka nemesít
szappanfőzés
irodalom referencialitás valóság
NARRATIV, narrativ
vig balazs
napló müfaj
hazugságaim
orvos voltam auschwitzban
hamulug
spleen
pisis játékok [he?]
mezők, patakok
szinnevek
a hazugság természete
hamuzsírszappan
rgi rk [na és ez mi lehet?]
napló definíciója
sebet 2007 [ez mit jelent?]
baudolino
bocskai gyász
faun definíció
narrátor
kegyes hall [kegyes, ööö... mi is?]
nagy utazás szöveg írója
Négyen egy nadrágban [a három embert meg a csónakot ismerem, de mi ez a nadrágos sztori?]
„Újnautilus”
gyász szokás
„nem akarok meghalni” [de meg fogsz, muhaha]
esküvö nadrágban [esküvő, az...]
  Látogattak Magyarországról (innen a legtöbben), Romániából, USA-ból, Svédországból, Németországból, Kínából (hűha), Franciaországból, Nagy-Britanniából, Olaszországból, Hollandiából, Szenegálból (nem is tudtam, hogy ott is élnek elszakadt magyarok), Spanyolországból, Egyesült Arab Emirátusokból, Jordániából (nocsak, nocsak: alabástrom bőr, mi?), és Ismeretlenből (a látogatók 18%-a ilyen – jönnek az ufók?). 

300

Igen, voltunk moziban, és megnéztük a filmet. Na nem a dinamótauruszosat, de azért ebben is harapnak. Harapósak a bácsik. Gyorsan megmondom, hogy mi nem tetszett benne. A narrátor. Pontosabban az, hogy folyton beleszól a narráció a történetbe. Emiatt kicsit olyan íze volt, mint a II. világháborúról készült amerikai szuperprodukciók, ahol ugyancsak van egy narrátor, aki elmondja, hogy ők milyen hősiesen harcoltak a hazáért és a szabadságért, és természetesen ők állnak a jó oldalon, a másikon csak gonosz elnyomók vannak, akik veszélyeztetik az amerikai értékeket. David Wenham ismerős lehet azoknak, akik A gyűrűk urát látták: ő volt Faramir.   Ami tetszett: hogy a megmutatott férfitest nem felfújt, hanem féléves kemény edzés eredménye. Minden lélegzetvételkor látható az izmok megfeszülése; lándzsadobáskor másképp mozdul az izom, mint a kardforgatáskor, és persze nem véletlen az sem, hogy szőrtelen a mellük, így sokkal jobban látszik minden. Lenyűgöző férfitestek ezek, gyönyörűen domborodó izmokkal. A szép test dicséretéről szólnak. Ebben a seregben Leonidász a tökéletes férfi jelképe: a test szőrtelenségét és férfiasságát emeli ki a hős fekete szakálla és bajusza. Annál nagyobb tehát a különbség, amikor megjelenik Ephialtész, az áruló gnóm (Gollum jutott az eszembe). A beszédükön is éreztetni próbálják a spártai neveltetést: átgondolt, tagolt és erősen hangsúlyozott mondatokban beszélnek, ahol minden szónak jelentése és jelentősége van. Leonidász felesége is spártai nő: gyengéd a férjével és a fiával, de nem kíméli a belső árulót.   A perzsa hadseregben is van erős férfi, például a láncon vezetett őrült, akinek inai természetellenesen kidagadnak, az izmai ormótlanok, és nem kíméli a saját fajtáját sem. A film elején látott fekete követet felváltja egy újabb, aki nem inas, mint elődje, hanem kövér.

Xerxész szöges ellentéte Leonidásznak: teljesen simára borotvált, ékszerekkel teli, vékony test, az izmai elhanyagolhatók, mindezt pedig csak a mély hangja és magassága ellensúlyozza. A megjelenő szörnyek és állatok ugyancsak az ellentétet mélyítik. Xerxész ezekkel mutatja ki gyengeségét: neki állatok segítségére is szüksége van, hogy valahogy elbírjon a spártaiakkal. De ezek sem elegendőek, hiszen végül egy hiúságában megsértett ember az, aki elárulja a görögöket.   Grandiózus film, szokatlan képi megoldásokkal, amelyek folyamatosan megdöbentik még a sokat látott nézőt is. Számomra ezek nyújtották a legnagyobb élvezetet. Az ismerős történetet ugyan sokszor fűszerezik az honor and glory folytonos emlegetésével, de szerencsére nem sikerült elsózni. Egyértelmű az értékítélet is: vannak jók és gonoszak, semmiféle átmenet nincs. Ez az egyik olyan film, amit szívesen megnéznék másodszorra is.

Szerelés, már megint

Ezúttal nem én, hanem a nálam sokkal jobban értő Füles szereli a gépet. Tegnap délután óta. Mikor megérkezett a hátizsákkal a boltból, mg nem gondoltam volna, hogy ami belefér egy hátizsákba, az kipakolva két perc alatt megtölti az összetolt ágyunkat. Természetesen mindent a frissen felhúzott ágyneműre pakolt, hova máshova? Aztán szétszedte a házat. Nem a miénket, hanem a számítógépét. Kibelelt belőle mindent, s elkezdett különféle színű és vastagságú kábeleket dugdosni ide meg oda, kihúzta, aztán megint vissza, közben mondott egy csomó bö-, fö-, kö- és pöbetűvel kezdődő szót. Közben olyan szavakat mormolt (ez gondolom, valami ősi ráolvasás lehet), hogy proci, memóriakártya, alaplap, SATA, tápkábel, és ezeket mindig más sorrendben, biztosan valamilyen előre meghatározott rendszer alapján.
Aztán kezdtek eltünedezni az ágyról a dolgok, és akkor jött az újabb csodálkozás, hogy ez mind belefér egy dobozba, akarom mondani, házba. Bekapcsolta a gépet, s az elkezdett valami infernális hangon vinnyogni. Olyan volt, mintha egy mentő elromlott szirénája búgott volna folyton, nem indult a gép, nem bootolt, vagy mit nem csinált. Új szót tanultam: memóriahiba. Aztán hajnali háromkor ellentmondást nem tűrő hangon bejelentettem, hogy ha azonnal nem fekszünk le, akkor nagyon megharagszom, és visítani fogok. Lehet, hogy sokkal stílusosabb lett volna, ha rózsasándorosan összevonom a szemöldökömet, és sötéten bejelentem, hogy akkor elválunk, de mivel nem vagyunk megesküdve, megmenekültem attól, hogy ilyen szélsőséges kijelentéseket tegyek. Még a végén komolyan veszi... A dolog azóta nagyjából rendeződött, már csak az ágy elhanyagolható részéről lógnak le kábelek.
De az már mégiscsak tűrhetetlen, hogy ronda narancssárga színű alaplapot vett, amin kék meg zöld izék vannak, amikbe olyan izéket kell bedugni, ráadásul nem szépen sorban, hanem összevissza, mindenféle giccses színű kábellel, és ez az egész egy fekete dobozban van. Hiába na, ízléstelen dolog ez a számítógép-szerelés, én mindig mondtam...

„Ugyan aznapon délután”

ezt a kifejezést ma legalább négyszer írtam már le, és egyszer sem a saját helyzetemre használva. Mindig más írta, én pedig korgó gyomorral olvastam, hogy milyen rossz a víz bizonyos vendéglőkben, meg hogy bizonyos hegedűművészek játéka nem hozza extasisba az urat, bezzeg a hölgyek... Na ettől kissé ideges lettem, és gyorsan befejeztem „a mai illetéket”.    Most ötödszörre írom le, és végre rám vonatkozik. Nyomogatom itt a billentyűket, s közben szemrehányóan figyelnek bizonyos egyéb kéziratok, hogy mikor fejezem már be a bejegyzést, és mikor fordítom már feléjük szemem sugarát. Ami hamarosan el fog veszni, vagy legalábbis megfakul, ha sok ezekhez hasonló (értsd: ronda és apróbetűs) kézirat kerül elő. De ez még odébb van talán, most még sugárzik (egyesek szerint a szemtelenség miatt).    Nyomaszt ez az esős idő, fáradt vagyok és álmos. Márpedig muszáj még legalább egy kicsit dolgozni, így sosem leszek meg. De azért egy kicsit elégedett is vagyok magammal: tegnap sokat haladtam az egyikkel, hátha a másik sem lesz annyira megterhelő. Persze az utóbbinak sokkal nagyobb a tétje, ezért nagyobb bennem emiatt az izgalom is. Vagy a nevén nevezve: a félelem. Nem az az elemi félsz, amikor az életedért rettegsz, inkább egyfajta megfelelési kényszerből fakadó félelem. Most jókat nevethettek rajtam, hogy a lázadó megfelelni akar. Pedig így van, és az a gyanúm, hogy alapvetően mindenkiben megvan ez a vágy, csak a megfelelés „mennyisége” változó lehet. Vannak emberek az életemben, akikhez nagyon ragaszkodom, s ezért „cserébe” (?), „hálából” (?) - rossz kifejezések ezek - a kedvükért hajlandó vagyok konformálódni hozzájuk. De csakis hozzájuk.    Van másfajta félelem is: az egyik legborzasztóbb az attól való rettegés, hogy a szüleim nem szeretnek valamilyen oknál fogva. Például azért, hogy ateista vagyok, nem akarok templomi esküvőt (az esküvő mint olyan különben sem sürgős), nem akarok gyereket (egyelőre). Valahogyan állandó elhallgatás működik ebben a témában: mindenki tudja ugyan, hogy nem vagyok hívő, de senki sem beszél róla, és képtelenek elfogadni azt, hogy vasárnap nem megyek templomba. Félnek szembesülni azzal, amit a saját valóságomnak nevezek, mert azonnal magukat értelmeznék benne. Mintha rajtuk múlt volna, hogy ateistává válok-e huszonéves koromra vagy sem. Mintha a látszat fontosabb volna a kimondásnál, a szembenézésnél. Rettegés a hazamenéskor, mert valaki biztosan felteszi a kérdést: mikor lesz már esküvő? És semmilyen válasz nem elégíti ki őket. Ha azt válaszolom, hogy nem tudom, akkor komolytalannak tartanak; ha azt, hogy nem akarok, akkor felháborodnak, hogy ezt hogy is képzeltem, egy „ilyen” családban ezt megtenni, blablabla. Amikor végre megosztom az elképzeléseimet azzal, akiben a legjobban bíztam, és olyan értelmű választ kapok, ami azt jelenti, hogy önző vagyok, hogy ennyi áldozatot nem hozok meg értük (értsd: hogy nem akarok templomi esküvőt is rendezni), és ne csodálkozzak, ha emiatt kevésbé fognak szeretni a családban, akkor legszívesebben beleordítanám a fülébe, hogy de igen, önző vagyok (mint mindenki más), mert az én esküvőm rólam szól és senki másról, és senki ne merjen beleszólni. De nincs időm erre sem, mert jön az érzelmi zsarolás apai részről, hogy akkor ők nem jönnek oda, és különben is szégyent hoztam mindenkire a viselkedésemmel. Ez az a pont, amikor képtelen vagyok visszatartani a bőgést, és inkább udvariasan elbúcsúzom. Eljövök otthonról, bemegyek olvasni, kikapcsolom a gépet, attól függ, hogy hol vagyok. Attól kell rettegnem, hogy kiszolgáltatom magamat a saját szüleimnek. Irigyeljetek.

Miért nem szerettem soha Ábrahámot?

Tegnap beígértem egy ábrahámos sztorit, vagyis annak magyarázatát, hogy tulajdonképpen miért is nem volt nekem soha szimpatikus a pária, pátria, pátriárka (ez a jó). Igyekszem sorrendbe helyezni. Az érthetőség kedvéért nem teszek különbséget Ábrám-Ábrahám és Szárai-Sára között, hanem végig Ábrahámnak és Sárának fogom őket nevezni.

Elindulnak ugye Úr-Kaszdimból, aztán az éhínség miatt elmennek Egyiptomba. Mit mond Ábrahám Sárának, a felségének? „Ímé tudom, hogy szép ábrázatú asszony vagy. Azért mikor meglátnak téged az égyiptomiak, majd azt mondják: felesége ez; és engem megölnek, téged pedig életben tartanak. Mondd azért, kérlek, hogy húgom vagy; hogy jól legyen dolgom miattad, s életben maradjak te éretted.” (1Móz 12,11b-13, Károli-ford.) Így is lesz, Sárát elviszik a fáraó udvarába, aki „feleségévé teszi”, Ábrahámot megjutalmazza. A dolog persze kiderül, s a fáraó számon kéri Ábrahámon, hogy miért nem mondta meg, hogy Sára a felesége, utána pedig visszaküldi hozzá. Ábrahám nemcsak gyáva (nem védi meg Sárát), hanem önző is, ráadásul képes feláldozni a feleségét a saját jólétéért (a fáraó megjutalmazza). Az „életben maradjak éretted” pedig gyöngyörű eufemizmus, csak éppen érdemes volna azon is elgondolkodni, hogy vajon Sára ehhez az egészhez mit szólt: hogyan élte meg azt, hogy őt a férje prostituálja azért, hogy juhokat, ökröket, szamarakat, szolgákat, szolgálókat, nőstényszamarakat és tevéket kapjon érte?

Sára meddő volt, rábeszéli Ábrahámot, hogy menjen be Hágárhoz, hogy legyen utód. Az meg is teszi, s mikor Hágárról kiderül, hogy gyereket vár, Sárát már nem is veszi figyelembe. Naná, hiszen tőle fog megszületni az utód, márpedig úgy tűnik, hogy a termékenység tesz uralkodóvá vagy szolgává. Sára persze irigykedik, de hát magára vessen. Ha a termékenységnek akkora a becsülete (vagyis a nő arra való, hogy gyereket szüljön), akkor Hágár nem is viselkedhetik másként. Sára Ábrahámnak panaszkodik, Ábrahám pedig elhárítja magáról a felelősséget, azzal, hogy Hágár Sára szolgálója, ő tegyen vele, amit akar. Sára pedig kegyetlenül bánhatott vele, mert Hágár megszökik, és csak az angyal tudja rábírni, hogy visszatérjen. A körülmetélkedést viszont aláírom neki, nagy bátorság (és őrültség) kellett hozzá.

Aztán Ábrahám megint megcsinálja a fáraóval elkövetett figurát, amikor Gérárba mennek. Abimélek elvitette Sárát (mert Ábrahám megint azt hazudta, hogy a húga). Aztán kimagyarázza, hogy tulajdonképpen a húga is, vagyis a féltestvére, szóval mégsem hazudik, de azért a biztonság kedvéért (mert attól tartott - már megint? -, hogy nem istenfélők) mégsem árulta el, hogy a feleségéről van szó. A juhok és ökrök itt sem maradnak el.

Sára megszüli Izsákot, de látja, hogy Hágár fia is növekedik, és attól tart, hogy osztozni kell azon a vagyonon, amit kényszerprostitúcióval szerzett, ezt pedig nem engedi a büszkesége. Ábrahám kételkedik abban, hogy el kéne kergetni Hágárékat (úgy látszik, tanult a dologból), de milyen jó, hogy ott van Isten, akire minden kényes döntést rá lehet fogni, akire rá lehet bízni a kikergetett szolgálót és a fiadat. Ábrahám és Sára tulajdonképpen halálra ítélték Hágárt és Izmaelt azzal, hogy kikergették őket a pusztába.

Amikor végre megvan Izsák, van utód, nem kell osztozni senkivel az örökségen, akkor jön az abszurd kérés: áldozd fel nekem. Hiába na, én biztos azt mondtam volna Istennek, hogy kérjen olyant, amit meg is tennék, de valószínűleg ezért is nem vagyok hívő. (De a mélyen hívő anyámtól is hiába kért volna ilyesmit. Apám viszont feláldozta a családját a nemzet és az egyház oltárán, meg is lett az eredménye. Úgy látszik, nem véletlenül kéri isten a férfiaktól az áldozatot: tudja, hogy egy nő sokkal nehezebben tenné meg.) Nem így Ábrahám: annyira hisz (ami úgy is értelmezhető, hogy annyira elvakítja a saját hite és önzése, hogy tetszedjen az Úrnak - magyarán: nyal neki), hogy képes lenne feláldozni Izsákot. Folyton csak azt mondja, hogy „ímhol vagyok”, s Izsákot azzal szédíti, hogy majd az Úr gondoskodik az áldozatról. Ugyanaz az elhárítása a felelősségnek, mint Hágár esetében.
Sára meghal, Ábrahám pedig új feleséget vesz magának. Ez azért furcsa: miért kell neki másik feleség, ha már van utóda, ráadásul Izsák a megígért utód? Ábrahám ekkortájt már igen vén, a férfiklimaxon is túl, ahol a kurtafarkú (hoppá, ezt abbahagyom), szóval nem igazán valószínű, hogy a vágya hajtotta volna. Valószínűleg csak a szokásnak engedett...

K.O.

Kész, végem van, tegnap este kiütöttek. Egész napos utazás után talán nem is csoda. Tízkor beestem az ágyba, elaludtam, aztán tizenegy felé arra ébredtem, hogy kaparászik valami a torkomon, taknyom-nyálam-könnyem egybefolyik, valaki láthatatlanul ráült a tüdőmre, de a hátamat is nyomta egyúttal, ráadásul szomjas is voltam. Valami jótét lélek (lehet találgatni, hogy kicsoda volt) megitatott egy pohár C-vitaminos vízzel, attól jobban lettem. Most megint nem vagyok valami fényes helyzetben, de elviselhető. Csak az dühít az egészben, hogy egész télen semmi bajom nem volt, még csak egy köhögés sem hagyta el a számat, erre márciusban valami nátha vagy micsoda ledönt a Piedesznek nevezett tálról.   Anyám szerint igyam csak szépen a C-vitamint, és egyek citrusféléket, mert attól még a hülyeség is szépen oldódik, úgyhogy elég jó kilátásaim vannak. Csak az a gond, hogy a gép előtt ülve patakokban folyik a könnyem, ami eléggé megnehezíti a munkát, mert folyton törölgetni kell. És hiába ajánlgattok ágynyugalmat, az ma nem igazán fog összejönni. De azért igyekszem én, nem véletlenül neveznek engem a hősiesség mintaképének...

Nagy lesz az út

Pontosabban volt. Reggel kilenckor indultunk el Marosvásárhelyről az autóval, fél három körül értünk Váradra, ahol az autó előtt az úton megláttam egy Sztyopa nevezetű úriembert, amint hosszú, bekötött hajával átbandukolt az úton. Integettem, de nagyon gyanakodva nézett vissza, úgyhogy gyorsan abbahagytam, ki tudja, milyen rossz emlékei lehetnek rólam... Aztán négykor vonatra, s este hétkor már itthon is voltam. Büdösen, fáradtan és torokfájással. Az első elmúlt, a második el fog holnaputánra múlni, a harmadik remélhetőleg már az éjjel abbahagyja a kaparászást. Még gyógyszert is vettem be, és ez nagy szó.

Hétvégén a három unokahúgommal voltam, a nagyobbiknak elmagyaráztam az orális kultúra jellemző vonásait, és már azt is tudja a harmadikos fejével, hogy milyen a jó gyűjtőmunka. Olyan ügyes szöveget írt a kölök (nem segítettem neki), hogy „csillagos fébét” kapott rá, mert megjelölte a felhasznált forrásokat (szerző, cím, oldalszám –  ezt én mondtam neki). Megnyugodtam, hogy ezek szerint tőlem is lehet még valamit tanulni.

Szombaton szülinapi frizurákat fésültem nekik: koronát fontam a gyönyörű selymes hajukból, mindenki megkérdezte tőlük, hogy ki fésülte őket.  Ezek meg mint valami kisasszonyok, azt válaszolták, hogy a keresztmamájuk. A fiúk meg folyton körülöttük sündörögtek. Legalább volt miből válogatni. Na, hízott a májam. Aztán Trapitit olvastunk, Aladdint néztünk, megbeszéltük az aktuális óvodás és iskolás szerelmeket, barátokat és hülye picsákat (ezt nem így mondtam nekik), de erről nem nyilatkoznék, lévén, hogy sírig tartó titoktartást fogadtam. A kicsi (két és fél éves) „felolvasta” nekem Az oroszlánkirályt, amiből megtudtam, hogy Szimba apjának a neve nem Mufasa, hanem „Lófaszá”. Így, á-val. Hiába na, óvodába jár, művelődik...   Most pedig elolvasom, hogy miket írtak a többiek, mert napok óta nem volt gépközelben, és egyebek mellett géphiányom is van.  

(A gyengébbek és nem román állampolgárok kedvéért: a fébé (foarte bine) néhány éve terjedt el, amióta az elemi osztályokban újból minősítés van a jegyek helyett. A fb kiválót jelent.)

Péntek

Ma egyedül beszereltem egy winchestert, bedugtam a drótokat, és működött. Tudom, hogy ki fogtok nevetni érte, de én akkor is nagyon büszke vagyok magamra, mert már nem tűnik olyan misztikusnak a számítógép szerelése. Annak ellenére, hogy nem kívánok szakmát cserélni, és túlságosan belemenni sem a dologba, de jólesne a dicséret, höhö.  Most viszont futok, és keddig-szerdáig nem is leszek netközelben, úgyhogy kellemes hétvégét, puszi, olvassatok valami rendesebb dolgot is, ne lebzseljetek itt folyton.

Nagy utazás

Ráadásul vonattal. Ugyanis a holnapi nap tiszteletére hazafutok egy kicsit anyukám szoknyája mellé. És megnézem a harmadikos keresztlányomat, meg még három unokahúgomat, és az egyetlen unokaöcsémet. A kölkeket, na. És egyik szebb, mint a másik. Meg nagymamámat is, aki olyan jóságos, mint egy igazi tündér. És a testvéreimet is. A sógorommal pedig kötekedünk egy jót, ő (tanár létére) elmondja, hogy az értelmiségiek a társadalom parazitái (vagy piócái, már nem emlékszem pontosan), én pedig rávágom, hogy de ő is az, és én egészen jól elvagyok piócaként, mint olyan. És szebbnél szebb frizurákat fogok fésülni naphosszat a lányoknak, és mesét olvasunk. És igenis meg fogom nézni harmadszorra is a kis hableányt, és kifestőzni fogok.
Az úton hazafelé pedig isten tudja, hogy mit hoz a kor hatalma...

Requiem

Hamarosan két hónapja lesz, hogy meghalt a zenetanárnőm. Az a valaki, akinél olyan ének- és szolfézsórákat éltem át, amelyek mindig felüdítettek, és két-három óra után sem fárasztottak ki. Aki kórust vezetett, aki megtanított szólót énekelni, és biztatott, hogy ne féljek. Akivel szeptemberben még hatalmasakat nevettünk, amikor felemlegettük azokat az éveket, amikor tanított, és megegyeztünk, hogy nyáron felkészít a konzis felvételire. Meghalt, amíg Tübingenben voltam. Rákban.

Az arcát nem nehéz felidézni, tele volt ráncokkal. Mély alt hang járt hozzá. Ahányszor találkoztunk, mindig kikérdezett, Fülest is sokszor emlegette, hiszen mindketten diákjai voltunk. És egymás osztálytársai. Katonás természetű volt, nem lehetett mindig ellentmondani neki. De sosem éreztem, hogy rám telepedett volna. Elfogadta a racionális érvelést, de sokszor ment a maga feje után. Valószínűleg ezért is szerettem annyira, mert saját magamat véltem látni benne, amilyen harminc év múlva leszek talán. Mélyen hívő ember volt, nem szerette a szemforgatást, és ezt nagyon tiszteltem benne. A szókimondásával néha megbántott másokat, de tudott őszintén bocsánatot kérni. Egyedül élt, kevés barátja volt, mi voltunk a gyerekei. Nem voltam Csíki Ágnes mellett a halála óráján.

Hetfü

amikor még a fü se nől. De ma elmentem az egyetemre, és újból megcsodáltam a pénteken kitakarított PhD-szobát, és meggyőződtem arról, hogy nem álmodtam: tényleg rend volt és tisztaság. Csak megmaradna még egy darabig. Vettem egy vázát, Sultanus hozott beléje virágot, szép lett. Azóta itthon ücsörgök a gép előtt, és francia szövegekkel foglalkozom. Ezek sajnos mind sans désir et sans plaisir, ugyanis elég száraz értekezések egy 1857-es Revue des deux mondes-ból. A naplóíró öregúr ilyen témákat jegyzetelt meg: mezőgazdaság és kémia kapcsolata (megtanultam, hogy vannak talajjavító növények), regényirodalom, operakritikák, indiai és sziámi élményleírások. Dúl az orientalizmus.

Ja, és egy érdekes eset: ez a vén szatír egyre-másra nőkhöz jár, s ezeket ráadásul beírja egy könyvbe, látogatások számával, dátummal. Aztán leírja, hogy találkozott egy virágárussal (legyen X. a neve) – természetesen vele is, és egy utcai beszélgetés során kiderült, hogy ez a nő ugyanaz, mint Y. (akivel ugyancsak), vagyis két néven fut ugyanaz a nő a könyvében. Mi a reakció? Ezentúl a könyvében XY néven fog szerepelni a hölgy. Meg sem gondolja, hogy esetleg kezdett elhülyülni, mert ugye képtelen felismerni a nőt. Ezen röhögök dél óta.

A gyógyulás útján

Milyen patetikus cím, nem? Ráadásul szerintem nem is igaz, mert egyáltalán nem gyógyultam meg, még csak a közelében sem járok. Szóval nem az úton, hanem valahol mellette tévelygek a bozótban. Ott botladozom, véresre sebezve a lábamat, keresve a helyes utat, aztán juhászkutyák ugatnak/talán meg is harapnak, s akkor jön a kisangyalomozás.

Viszont egy szöveg kapcsán újból rájöttem, hogy mennyire fontos az, hogy figyelj arra, amit írsz. Egy idézetről van szó, amit a szöveg írója szerintem helytelenül másolt le, beírta a szövegbe, kopipészt, és nem olvasta újra figyelmesen. Persze az is lehet, hogy a nyomda ördöge. Vicces volt azt olvasni, hogy „egy olyan korban, amikor a vidéken maradás a szellemi eltemetkezés veszélyével járt együtt, XY. szűkebb pátriárkájában maradt.” Erről akaratlanul is Ábrahám kebele jutott eszembe (hiába na, erőst nehéz levetkőzni a régi beidegződéseket meg az iskoláidat), és még inkább meggyőződtem afelől, hogy miután megírom a saját szövegemet, feltétlenül elolvastatom még legalább egy emberrel. Hasonlót vétettem én is néhányszor szemináriumi dolgozatokban, csak sikeresen elfelejtettem a konkrétumokat, höhö. A tanáraim – saját bevallásuk alapján – viszont nagyon jókat szórakoztak. Úgyhogy lehet leírni a saját tapasztalatokat, akár tanári élményeket is. Most megyek vissza utat keresni.

Usz-óda

Víz. Kellemes, puha, simogató, átlátszó víz. Nem érzed a félmázsát és a negyedszázadot, hanem úszol, mintha csak arra termettél volna. 1500 métert úsztam ma, 50 méterhez átlag 35 karcsapás szükséges. Egy-két perces pihenők minden 100 méteren. Hableány akarok lenni.

Hétvége

Tegnap rengeteget dolgoztam (csekély 14 órát), és alig tudtam felállni a gép mellől. Nem a vonzereje miatt, hanem azért, mert az utolsó két órát szinte görcsbe meredve töltöttem. Aminek hátfájás, hasogatás és ízületek ropogása lett az eredménye. A keresztlányom mindig elsüti a viccét, hogy úgy recsegek, mint dédinagyi (vagyis a tündéri nagymamám). A szomorú az, hogy még igaza is van: csapnivaló ízületeim vannak. Hiába na, apai örökség. Ma viszont hatalmasat fogok úszni egy 50 méteres medencében, alig várom már. S valamikor aktuális lenne egy Anna-fürdő is, csak egyedül nem olyan érdekes. Füles meg nem hajlandó szaunában izzadni és melegvízben ázni.

A tegnapi munkám eredményeképpen megvan egy halom jegyzet, kiderült, hogy a drága XIX. századi gróf úr 1867-ben 1857-es cikkeket jegyzetelt meg, s néhol a saját véleményének feltüntetett szöveg is visszakereshető ott, ahonnan idézett. Franciául. Ami a legjobb a dologban, hogy ugyan fent van a neten a teljes Revue des deux mondes (ebből másolgat ki a my preciousss), de nem lehet keresni a szövegben, mert képfájlokról van szó. Tehát el kell olvasni az egészet. Viszont majdnem minden harmadik szóhoz lábjegyzet tartozik. Most merje valaki azt mondani, hogy a filológia nem ér semmit. Köll az, hiába. Osztán utána gyühet az interpretácijó es, s gyün is, de az majd később. Most úszni fogok. Vízben és boldogságban.

Ironikus tavasz

Sultanus azt írja, hogy a tavasz beköszöntével megszűnik a blogger iróniája. De kivel vagy mivel szemben ironikus a blogger? Magával, a tárgyával, a kommentelőkkel szemben? És hogy működik az irónia a különböző esetekben? Milyenek a reakciók? Van-e olyan téma, amelyik ellenáll az iróniának?   És miért pont télen ironikus a blogger? Van-e kapcsolódási pont a téli-tavaszi depresszió(m) és az irónia között? Hogyan jelenítődik meg a „téli irónia”? Ha elfogadjuk a (leegyszerűsített) de man-i meghatározást, hogy az irónia megszakítást jelent, akkor mi történik az irónia megszűnésekor? Hogyan lehet megszakítani a megszakítást?

Ha az irónia baj, betegség, amiből ki lehet/ki kell gyógyulni, akkor hogyan vizsgálható? Vannak-e szomatikus tünetei, vagy csak a bonyolult és nemlétező psziché vizsgálata tudna erre választ adni? Létezik-e iróniában levés? Mi van az irónia után? Mennyiben helytálló a „poszt-irónia” fogalma, hiszen ugyanúgy az iróniához, a betegséghez viszonyítja a gyógyult állapotot, az „iróniátlanságot? És egyáltalán: mi az az irónia?

szerelmesvers

Megkockáztatom. Nehogy dicsérni merjétek, nem készültem és nem is készülök költőnek, pocskondiázni szabad. Hóttrégi vers, egyszerű szerkezettel 2001-ből. Csak hogy ne unatkozzatok.


Vallomás

Szíved dobbanását hallom a sötétben,

Ereidben piros vér folyik, s ha

            kiszabadul, fonálként csordul le bőrödről.

Reszkető kézzel tapogatlak, nyújtom feléd magam,

            s te remegve ölelsz magadhoz...

            repülünk a csillagok közt

Elsuhan mellettünk a világűr

            robbanó égitestek, megszülető csillagfények

Táncoló csillagok suhannak el,

            végigsimítva ölelkező testünket...

            puhán megérintenek, nem szúrnak

Lebegünk a végtelenben, a

            születő-elmúló kozmoszban,

Ezerszer megújul a fájó káosz, s

            éget belülről a vágy...

            megszűnik köröttünk a lét

Kapkodunk az elfogyó levegőért

 

S a hirtelen beállt csöndben

Szíved dobbanását hallom a sötétben

Szerda

Tegnap megloptam valakit. Elraboltam tőle az Időt. Sok időt. Amit fordíthatott volna munkára, sétára, pihenésre. De rám fordította, én meg hagytam, és csak loptam-loptam, amíg ki nem fogyott belőle. És amikor már nem volt több, akkor végtelenül kedvesen csak annyit mondott, hogy nincs több Ideje, és nem gyanúsítgatott azzal, hogy én lennék a Tolvaj. Olyan embertől loptam, aki nem ezt érdemelte tőlem, aki holtfáradtan is mosolygott rám, aki csak mosolyt és kedvességet érdemel, nem egy ilyen aljas Rablót, mint én.

Figyeled?

Milyen furcsa, hogy különféle eszközökkel próbáljuk megoldani (helyettesíteni?) a társalgást: telefon, levélírás, e-mail, messenger, skype meg mittudomén. De főleg ez a messenger, ez erőst vicces. Ülsz a gép előtt, nyomkodod a billentyűket, a túloldalon meg valaki elolvassa. Esetleg webkamerán mosollyal/nyelvöltéssel/szemöldökráncolással nyugtázza a dolgot. Aztán visszaír. És akkor te mosolyogsz, nyújtod a nyelvedet, ráncolod a szemöldöködet. Vagy kikapcsolod a webkamerát.
Napközben gyakorlatilag alig váltasz egy-két értelmes szót a kollégákkal, aztán úgy váltok el, hogy majd írok, majd leszek messengeren, szkájpon. És így történhet meg az, hogy miután hónapokig jársz valakikkel egy helyre, szinte naponta látod őket, gyakran e-maileztek egymással, mégsem tudtok egymásról szinte semmit. Felületes információid vannak ugyan mindenikről, de nem tudnál mindegyikről egyhuzamban egyenként öt percig beszélni.

Írunk. Folyton. E-mailt, üzenetet, blogot, sms-t. Grafomán egy társadalom vagyunk, he. Naivan megbízunk a szavakban. Hogy aztán azok jól kitoljanak velünk, és esetleg pont az ellenkezőjét jelentsék a túloldalon. A rendszerből adódóan késik a reakcióidő is. Ki tudja, mit gondol a másik? Nem látod a mozdulatait, a szeme villanását vagy egy aprócska jelet, ami a személyes beszélgetésekben könnyebben eligazítana. És akkor idegesen vakaródzol, hogy most mi van, magyarázkodsz, kérlelsz, békítesz, félreértést tisztázol. Közben pedig még mindig nem nyugodtál meg teljesen, mert nem látod közelről a másik arcát: valóban megértette, tényleg nem haragszik, ő is nevet.
De megérdemeljük. Úgy kell nekünk, ha egyszer túlságosan lusták vagyunk ahhoz, hogy teljes lényünkkel odaforduljunk a másik felé, és inkább a könnyebbnek tűnő megoldást választjuk: gép mellett, térben távol, sietve, esetleg három-négy dologra is figyelve egyszerre. Nekem ez egyre inkább kényszermegoldásnak tűnik. Lehetőség szerint inkább maradok a teaháznál.

Őt hallgassátok

És nézzétek is. Füles küldte.

Húsüzlet

Néhány napja olvastam ezt a cikket, habár nem vagyok biztos abban, hogy megérdemli a „cikk” minősítést. Ki a halál izeje ez a Vig Balázs? A három csoportjával: szép nő, csúnya nő, feminista (akiről nem mondja ki, hogy csúnya, de hozzájuk hasonlóan a „perifériára szorult”). „Tehát például egy útszéli prostituált árucikknek tekintendő.” Akinek leghőbb vágya, hogy Vig Balázs kielégítetlen egóját elégítse ki, ugyebár? Bocsánat, pontosítok: hogy leszopja. Amúgy meg hegymászás után nem holmi stifttel kell kenegetni a hónod alját, kedves Balázs, hanem zuhanyozni köll.

Fájni fog. Dehogy fog. Nem fáj a fog.

Vagy valami hasonlót mondott a jó gyógykovács a Lúdas Matyi rajzfilmes változatában, amiben Gobbi Hilda volt az öreg Biri néne hangja.
Hát nem is fájt a fog, mert érzéstelenítették. Az a szadista beledöfött egy tűt a fogínyembe, megforgatta egy kicsit, s belényomott valamit, ami feszített. Na, ez fájt. Aztán tovább nem tudom, mert úgy elzsibbadtam, hogy a teljes bal képem bizsergett belé. Úgy éreztem, hogy a nyelvem meg van dagadva, nem tudtam rendesen kitátani a számat, az az alak meg csak fúrt ott kegyetlenül. Hamar megvolt, alig tíz perc alatt. Ennek három órája. A zsibbasztó hatása még mindig nem múlt el. A víz kicsorog a számból, banánt próbáltam enni, de nem tudom, hol kell abbahagyni a harapást, úgyhogy csak a szájam másik felén próbálkoztam. És miután elmúlik a zsibbasztó hatása, fájni fog.
Furcsa érzés, amikor tapogatod a saját arcodat, s az ujjaid érzik a bőrödet, de az arcod nem érzi a tapintást. Mintha kívülről próbálnál magaddal ismerkedni. A beszéd majdnem teljesen kizárt, s ha megszólalok, itt valaki mellettem mindig halálra röhögi magát. Ha nevetek, a félpofám bénultan lóg. És kettőre emberek közé kell mennem. Érdekes lesz... De legalább gyakorolom a némaságot. Nekem nem árt.

Kegyes halál vagy gyilkosság?

Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy támogatnám-e az euthanáziát. Lelkesen igent válaszoltam, azóta azonban kicsit meggondoltam a dolgot. De nem teljesen. Le szabad-e valakit kapcsolni egy lélegeztetőről, amikor nyilvánvaló, hogy nem fog felépülni, kómában marad, és így hal meg, és – mondjuk ki – foglalja a gépet, amikor azzal esetleg meg lehetne menteni egy ötéves kislány életét? Milyen orvosetikai kérdéseket vet ez fel, hiszen ők arra esküdtek, hogy életet mentenek? Igen ám, de milyen „élet” az, amikor nem is tudsz magadról, teljesen leépülsz, terhére vagy egy csomó embernek, képtelen vagy magadról gondoskodni (pl. enni, inni, vécézni), hozzá vagy kötve (jó esetben csak) egy géphez, a szellemi és szexuális igényeid kielégítetlenül maradnak, vagy el is tűnnek, egyszóval: „az” már nem „te” vagy. Végrendelet-írásra készülök (nem akarok meghalni, de sosem lehet tudni), és azt biztosan beleveszem, hogy ha valamilyen gyógyíthatatlan betegségben fogok szenvedni, akkor vigyenek ki Hollandiába, mert euthanáziát akarok. Törvényileg szabályozni azonban nehéz az ilyesmit. Mi a bizonyíték arra, hogy nem az öreg szülők láb alól való eltevése történik meg? A keresztyén orvosok még nagyobb „bajban” vannak, hiszen Isten kezébe kell helyezzék a beteg életét. De én nem szeretném, hogy utolsó percig szúrjanak, vágjanak idegen kezek, és fehér köpenyek takarásában pusztuljak el. Csak azért, mert az esküjük miatt kötelességük az utolsó lehelletig kínozni.
Ha nem lesz euthanázia, marad Polcz Alaine. Ahol nem kényszerítenek rád semmilyen dumát, csövet, tűt, nem nyomják le a torkodon a szondát. Hanem beszélgetnek veled, ha akarod, és elmennek, ha egyedül akarsz maradni. És ami miatt nagyon tetszenek: veled lehet a családod néhány tagja. Egy „hátránya” van: ha nem leszek rákos, szét fognak trancsírozni a dokik. Ebben az esetben következhet Hollandia.

Ősz

Na, most már senki nem mondhat semmit. Igazi grande dame lettem. Ugyanis ma reggel fésülködés közben találtam a fejem búbján egy szál ősz hajszálat. Nem szőke volt, hanem ősz. Ezüstszürke. Még csillogott belé. Természetesen nem téptem ki, ott díszeleg a fejemen, mint valami bóbita, ráadásul rövid is. Gyertek, feleim, sirassuk együtt az elmúlt ifjúságomat.

A gyász íze

Az utóbbi időben több alkalommal is szó esett a halálról, gyászról. Idoor fel is vetette egyik hozzászólásában, hogy nem búcsúzott el a 98 éves déditől, ahogy az édesanyjától sem. Nyilvánvalóan ez is ugyanolyan lázadás, mint a „nem-akarok-esküvőt-mert-színháznak-tartom”, de tapasztalataim alapján ennek a megítélése mégis más. Habár nyilván sokféle tényezőtől függ, hogy az egyén hogyan fogja fel a halál, gyászt, temetést, talán vannak olyan, általánosnak nevezhető dolgok, amelyek többé-kevésbé jellemzőek. Itt most akkor nem térnék ki az eszkimók vagy a hinduk temetkezési szokásaira, maradjunk inkább a mi kis közép-európai dolgainknál, van itt is elég boncolnivaló.
Jöjjenek akkor az általam látott, tapasztalt szokások. Ha valaki a halálán van, általában elbúcsúznak tőle, halálfélelmében megnyugtatják, a világnézetüknek megfelelően „előkészítik” a halálra (pl. „találkozunk a mennyben”). A búcsúzkodással, egészen pontosan azzal a szokással, hogy mintegy tudtára adják a haldoklónak, hogy „most búcsúzunk, mert te meg fogsz halni, és ezért jöttünk hozzád”, én sem értek egyet. Részben azért nem, mert ezzel a szöveggel (akár tapintatosabb formában) sem segítünk a haldoklón, csak fokozzuk benne azt az érzést, hogy őt már tulajdonképpen eltemették. Aztán azért nem, mert ha pl. valaki évekig nem néz felém, de a haldoklásom hírére eljön elbúcsúzni, mert ez a szokás, akkor az olyan ne jöjjön. A temetésemre sem, de erről mindjárt. Aztán azért nem, mert - bármennyire is furcsa - a haldokló mégis él még, közöttünk van. Ha szabad közhelyet használni, ő az élet és a halál között van éppen, mi viszont egész valónkban az életben, tehát milyen jogon adunk neki tanácsokat, amikor ő valószínűleg jobban „átéli”, hogy mi történik? És azért sem, mert nem hiszek a feltámadásban.   Temetés. Rengeteg szokás és elvárás létezik, ezekből csak néhányat sorolnék fel. Virrasztás a halott mellett. Na, ilyenkor örvendek, hogy nem kerülök ilyen helyzetbe. Nincs olyan hatalom, ami engem arra kényszerítene, hogy egy halott mellett virrasszak. A félreértést elkerülendő: kész vagyok egy haldokló mellett napokat eltölteni, ha így kívánja; de a halott már nem az az ember, aki életében volt. Az csak egy test, egy hulla, ami tárggyá változik át, mert aki személlyé tette, már nem létezik. A temetésen azért általában feketében, gyerekeknek esetleg sötétkékben illik megjelenni. A keleti kultúrákban általában a fehér a gyász színe, a régi magyaroknál a violaszín volt szokásban. Mostanában azért a fekete az általános, a pirosat, rózsaszínt kirívónak tartják egy temetésen. Mára már nem annyira kötelező, régebben fátyolt is kellett viselni. Minél közelebbi kapcsolat volt a halott és a gyászoló között, annál inkább kellett ezt az öltözékben is megjeleníteni. Emlékszem, amikor egy temetésre a fekete Bocskai-zakóm alá fehér inget vettem (csak a nyaka látszott ki), megszóltak. Pedig a Bocskaihoz nem lehet más színű inget venni, nekem meg csak az az egyetlen fekete ruhadarabom. A siratás faluhelyen most is divat, ha a siratóasszonyok, özvegy, árva stb. nem sírnak „elég sokat”, akkor máris megvan az ítélet, hogy nem szerették eléggé a halottat. Tor. Protestánséknál elvileg tilos, gyakorlatilag sok helyen csinálják. Kimondottan utálom, mert evészetbe-ivászatba torkollik.   Gyász. A halott szűk családjában általában hónapokig feketét illik viselni, házasság, eljegyzés, szülinapi buli, mindenféle vigasság elvileg tilos és illetlenség. Ennek mértéke persze függ a családtól is, de a gyász ideje alatt általában azért nem tartanak esküvőt. Régebben szabályozva volt, hogy mennyi a gyász ideje, most nemhivatalosan kb. félév-egy év.
Életemben utoljára 16 évesen voltam temetésen, soha többé nem akarok menni. Az egyéni döntésekből azonban konfliktusok fakadhatnak. Az anyai nagyapámat nem ismerhettem, az egyetlen kapcsolat felé anyám és nagymamám visszaemlékezései voltak, illetve a sírja. Sokat jártam a temetőbe, de nem gyertyát gyújtani és imádkozni, hanem mert a hatalmas fák alatt csend volt és nyugalom. Vittem magammal egy könyvet, és órák hosszat ott ültem. Azt is lehetne mondani, hogy nem használtam „rendeltetésszerűen” a temetőt... Édesanyám sem akar temetést saját magának, ő is a hamvasztás híve, ahogyan én is. Ha valaki meghalt, azzal már nincs többé kapcsolat, és addig kell valakinek kimutatni a ragaszkodásunkat, amíg itt van. Az elvesztését pedig nem külsőségekben, hanem magunkban kell feldolgoznunk. Szabad nevetni a gyász ideje alatt, és szabad sírni is. És szabad megosztani mással a gyászunkat.

A munka nemesít

ezt mondja az olcsó közhely. Úgyhogy futok a könyvtárba, mert nagyon érdekes szövegeket találtam (remélem, tényleg azok) a XIX. századi prostitúcióval kapcsolatban. És egyúttal nemesedni is fogok.

Valóság, fikció, blog - kettő

Őfelsége arról írt, hogy a blogger és az a személy, aki a blogokat a maga fizikai valójában írja, nem ugyanazok. Ezzel alapvetően egyet is értenék, a gond azonban ott kezdődik, amikor a naiv blogger maga esik abba a hibába, hogy totális valóságként, történelemként tálalja a maga szövegeit. Megesik azonban az inverz eset is, amikor a blog olvasói értelmezik így a történeteket. Olvasóként a referencialitás bűnébe esni nagy hiba lehet. A bloggeren számonkérik a szöveg valóságtartalmát (nem kettőkor indul a pesti gyors, hanem 13.42-kor), s megpróbálják alakítani azokat a múltbeli eseményeket, amelyeket a blogban leírva látnak. A próbálkozás ab ovo felesleges, hiszen a múltbeli eseményeken nem lehet változtatni. Ha lehetne, nem halt volna meg az anyai nagyapám 36 évesen, apám nagybátyja nem esett volna el a fronton 21 éves korában, én pedig valószínűleg idejében meggondoltam volna, hogy meg akarok-e egyáltalán születni.
Ha mindenki számára egyértelmű lenne „a fikció” és „a valóság” közötti határ, bátran megmutatnám a blogomat másoknak is. Ha tehát nem tartanék attól, hogy mindenképpen magukat felismerni kívánó személyek is olvasnák a blogomat, akik utána tennék a szememre a hányást úgy virtuálisan, mint „a zéletben”, elárulnám még néhány embernek, hogy második identitásom van. Hasadt személyiségem. Akit mégsem kórházba kell vinni kezeltetni.

A piros uralma

Tegnap akartam telefont venni egy piros cégtől. Kedves mosoly, igazoljam magam (útlevél), lakcímkártya. Útlevél átadva, hölgy megnézi a lejárati időt (ekkor már néztem egy kicsit), aztán sajnálkozva közli, hogy mivel nincs érvényes tartózkodási engedélyem (a régi lejárt, az új éppen készül), nem adhat el készüléket. SIM-kártyát nagyon szívesen, de telefont, azt már nem. Kérdem, hogy miért, hiszen EU-polgárként teljesen törvényesen 90 napig ülhetek az országban (és különben sem tudja senki sem ellenőrizni, hogy mikor léptem be). Ő nagyon sajnálja, és elismeri, hogy nekik az volna az érdekük, hogy minél több készüléket adjanak el, de ez most nem működik, mert a belső szabályzatuk blablabla. Ami elvileg azt jelenti, hogy ha pl. két napig vagyok itt, és sürgősségi eset van (mondjuk ripityára törik a telefonom), akkor ők nem adnak el másikat, mert nincs érvényes tartózkodási engedélyem. Különben meg teljesen jogtalanul kérik el az igazolványt, ők ugyanis nem hatóság. Csak ugye az embör reájuk van szorulva, nem fog egy fránya telefonért hisztit csapni. Gyáva vagyok, bevallom. Úgyhogy ma egy barátom nevére vettük meg a telefont. De legközelebb ügyvéddel megyek.

Valóság, fikció, blog

Tegnap beszélgettem két emberrel is arról, hogy mit jelent számukra a blog. Egyikük rendszeres blogíró, a másik „csak” olvasója a különféle szövegeknek. A nem reprezentatív felmérés eredményét összefoglalva, azt a kérdést, hogy milyen műfaj a blog, úgy lehetne megválaszolni, hogy „olyan mint a napló, csak sokkal rosszabb”. A „rosszasága” abból az intermedialitásból fakad, amit az internet nyújt. A visszajelzések (kommentek) nemcsak a blog szövegét értelmezik, hanem megpróbálják elhelyezni azt abban a képben, amit a blogíróról alkottak maguknak, és egyúttal a saját történetükké formálják azt. Egyetértő vagy a blogíróval szembenálló vélemények jönnek létre, tanácsokat adnak, bírálnak, egymás közt kommunikálnak. Ezzel a gesztussal belépnek a blogíró által alkotott világba, ahol nem szükséges a személyes ismeretség ahhoz, hogy egy témához hozzászóljanak, nicket használhatnak, saját identitást hozhatnak létre maguknak (ennek a fórumozásban egyik tipikus példája az, amikor valaki jobboldali fórumokon baloldaliként viselkedik, baloldali fórumokon pedig megveszekedett jobboldaliként - kérdés, hogy ez mennyi ideig tartható, és hogy egyáltalán élvezetes-e). Ezek az identitások találkoznak a virtuális térben, és ezek nem teljesen azonosak az őket működtető személyekkel, még akkor sem, ha az adott személy a saját nevét használja, vagy a saját meggyőződéseit osztja meg a többiekkel.
A blogírók szerepe kicsit más, hiszen ők irányítják a beszélgetést, rajtuk múlik a témaválasztás, egyfajta omnipotencia jellemzi őket, hiszen bármikor lezárhatják a kommentelést, kitörölhetnek hozzászólásokat vagy akár az egész blogot eltüntethetik anélkül, hogy ebbe bárkinek beleszólása lenne. Ők ugyanúgy megteremtik a maguk identitását, amellyel némileg azonosulnak, csodálkoznak, ha valaki nem úgy olvassa azt a szöveget, ahogyan az írói intenció azt elképzelte, és (jó esetben) folyamatos visszajelzést kapnak a kommentelőktől a szövegük minőségéről, valóságtartalmáról (erről még szó lesz), érdekes voltáról, megfogalmazásáról stb. Az a lehetőség, hogy a bejegyzés megjelenésének pillanatában máris bírálni lehet egy adott szöveget, eddig nem létezett. Kitermelődik egy új „írói réteg” (itt nem kizárólag szépírókra kell gondolni), amelynek saját „olvasórétege” van, és az interakciójuk is egészen más, mint a hagyományos.
Valóságtartalom. Ez összefügg a műfaji meghatározással, hiszen a legtöbben nem fikcióként olvassák a szöveget. A „rosszabb, mint a napló” definíció elfogadhatónak tűnik, egyrészt az előbbiek miatt, másrészt meg azért, mert a hagyományos napló műfaja nem ismeri az „együttírás” fogalmát. Egyáltalán nem kizárt ugyan, hogy a megírásának idejében mások is olvashatták, de ezeknek nincs nyoma, legfennebb a saját naplókban (ha van ilyen). A memoár ettől abban különbözik, hogy kerek egészként kínálja magát (nem véletlen, hogy idősebb korban írogatják az ilyesmit), utólag megírt és átgondolt történetekkel állunk szemben, amelyek egymásból következnek, logikai kapcsolódást mutatnak, a stílusuk általában egységes (hiszen nem 15 éves kortól íródnak a halálig, hanem néhány év alatt), többé-kevésbé kiforrott szemléletűek stb.
A saját blogom tehát ebben az értelemben nem memoár. Mentségemül (ez teljesen megszokott toposz, tessék úgy kezelni) hoznám fel azt, hogy fogalmam sincs, hogy meddig fogok élni, és különben sem érdekelnek a műfaji definíciók. A megbízhatatlan narrátor előtag pontosan ezt a problémát kívánja árnyalni: egyrészt az objektív szemléletet maguknak vindikáló memoárok és naplók problematikus helyzetét (mert ugyi azt mégiscsak egy szubjektum írta, az istenfáját), aztán a narrátor szerepe sem egyértelmű, hiszen szereplőként (leginkább főszereplőként) saját maga is résztvesz a cselekményben, alakítja is azt. Megbízhatatlansága nemcsak az előbb leírtakból fakad, hanem abból is, hogy Baudolinóként nem kiemelkedő történelmi személy, hanem azzá akarja tenni magát azzal, hogy tevőleges szereplőként mutatja be magát.