Szilveszteri fogadalom?

Igazából nem is fogadalom, inkább titkos kívánság. Baráti találkozó valakivel, akit jó lenne a maga valóságában is megismerni. Úgysem ismeritek, hiába is találgattok. Csak ő tudja, hogy rá gondolok. És különben sem mondanám el. Mert akkor oda a titkosság.

Viszont elárulom cserébe, hogy van egy nem titkos vágyam is: végre elvinni nyáron Sultanust és az ő Juliáját egy bizonyos hegyi lakba. Eldicsekedni a fenyőimmel. Drukkoljatok nekem, hátha összejön.

Karácsonyutó - Szilveszterelő

Tegnap végképp lejárt a karácsony, nekiálltam tanulni. Ugyanis január 3-án vizsgám lesz (azóta sem értem, hogy lehet ilyen időpontra vizsgát tenni, és persze nincs más időpont), úgyhogy most az EU fejlődésének és bővítésének történetével foglalkozom. Jön majd az intézményrendszer, integrációs problémák meg a kismillió szakpolitika. De ha netán mind a 600 oldalt elolvasnám, ott van még a közgazdaságtan, fordításelmélet, tolmácsoláselmélet, meg persze az örökös gyakorlás. Nehogy má” unjam magam itt a két ünnep között... Tanulság: a tolmácstanonc vakációja egy keddi napra esik. Vagy puffan.

Hihetetlen hóhiányom van: a háztetőkön egy centi fehérség, de inkább olvad, mint megmarad. Inkább piszkos, mint fehér. Inkább meleg van, mint hideg. Ez nem tél. Ez Pest. Szürke, borongós, nyúlós, ezt a formáját nem igazán szeressem. Erőst irigylem Tempetőfit, aki sokcentis hóban lehet egész nap, s ordétozhat a hegyekkel. Ha nagy és hatalmas leszek, átköltöztetem a tolmácsképzőt a Görgényi-havasokba. Át én. De addig is visszabújok a barlangomba, s megnézem, mi fán terem a Nizzai Szerződés.

Gajácsony

A keresztlányom kisebb korában így nevezte a karácsonyt. Elbűvölve nézte a fát, tapogatta, szagolgatta a díszeket. Szerintem titokban meg is nyalta egyiket-másikat, de erről nincs kordokumentum. Az ajándékok szinte egyáltalán nem érdekelték, de naponta ötször is be kellett vele menni a fához, hogy megcsodálhassa a titokzatosan csillogó angyalhajat, a hófehér kakasgirlandot, az ezüstös díszeket. Alighogy beesteledett, rögtön kérte, hogy gyújtsuk meg a gyertyákat, csillagszórókat. És ott visongott a fa előtt a szentem. Éjszaka pedig esze ágában sem volt aludni, úgyhogy ráfeküdt a kiterített hajamra, s élvezte a csiklandozó szálakat. Most bezzeg nagylány lett, tízéves, ő is díszít, és dugdossa az ajándékokat a húgai elől. És persze messengerezik meg emailezik velem, meg skype-on is beszélünk néha. Ő az én családi hírharangom. A hajamhoz való szívélyes viszonya azonban megmaradt.

Egyelőre nyugalom van

A decemberi vizsgák lejártak, most nekiállhatok azon gondolkodni, hogy mit főzzek karácsonyra. Mert ilyenkor legalább van két-három olyan napom ebben a félévben, amikor időt szakítok arra, hogy elpepecseljek a konyhában az őszibarackos tortával, pulykamellroláddal, krokettel, mandulamártással, húslevessel és töltött káposztával. Amihez a sarjút természetesen nem főzöm a káposzta mellett, hanem külön megdinsztelem. (Kezdek átmenni gasztroblogba...)  
Közben a polcról leemelgetem az EU-s tankönyvet, ami tulajdonképpen tanulhatatlan, annyi adatot, betűszót, intézmény- és tulajdonnevet tartalmaz. Méregetem a súlyát, és elhatározom, hogy minden nap elolvasok egy témát, és jegyzetet is készítek hozzá: ehhez komolyan tartani akarom magam. De persze csakis holnaptól kezdve, ma ugyanis vizsgám volt... Meg hát nem ártana naponta blattolgatni a vizsgára, és ott van a kikölcsönzött kazetta, amivel gyakorolni lehetne a tolmácsolást is. Szeretem ezt a tanügyet, legalább nem hazudnak: nem vakációm van, hanem vizsgaidőszakom. Elméletileg 30-án is behívhatnának vizsgázni. Milyen rendesek, hogy csak január 2-án kezdődik a tolmácsgyakorlat és a vizsgázós időszak, nem?

Nem vagyok „gyerekek”

Előre szólok, hogy ez most kicsit kiábrándult bejegyzés lesz. „Jófejnek” hitt tanáromról derült ki végképp, hogy – bár még mindig nagyon kedvelem –, igazából megkönnyebbülés számomra, hogy csak egy félévig tanított. Tele van bölcsészeket érintő sztereotípiákkal (elefántcsonttorony, bura stb.), naná, egész nap Madame de Sévigné írásait, különféle gyanús kéziratokat és poros köteteket böngészek, „a világ” pedig elrohan mellettem, és én észre sem veszem. Képtelenség vele értelmesen vitatkozni, mert szinte meg sem hallja az ellenérveket. Személyes sértésként értékeli az egyet nem értést, a személyeskedő piszkálódásokat azonban természetesen megengedi magának.

Úgy tesz, mintha eddig soha nem olvastunk-néztünk volna híreket, nem érdekelnének a nagyvilág különféle eseményei, és mintegy messianisztikus feladatának tekinti, hogy úgymond felnyissa a szemünket. Miközben nem veszi észre, hogy inkább eltérőek a prioritásaink. A francia labdarúgó tinédzserek párkapcsolatáról szóló könyvénél számomra fontosabb hír az, hogy a Kercsi-szorosban mi történt, vagy hogy a világ hány pontján milyen indokkal öldöklik egymást halomra az emberek. Igazán sajnálom, hogy félév alatt sem sikerült megértetnem magam vele. Megpróbáltam. Az ajtót azonban dörömbölésre sem nyitották ki. Kár, pedig értelme lett volna belépni a küszöbön.  

„Megvan a világ kultúra nélkül is.” Na igen. Nézzetek körül: meg is látszik az eredménye. 

Lázasan tanulok

... a szó legszorosabb értelmében a pénteki mikrogazdasági zárthelyire.

Nyivák-nyivák

Ez a nyúlós esős idő most nem jól jött. Fáj a fejem és a derekam. Ráadásul alacsonyan repülnek a tehenek is. És ropog minden csontom. Igen, pont úgy, ahogy a 85 éves nagymamámnak. Még két zh van hátra a héten (holnap magyar-francia fordítás, pénteken pedig gazdaságtan, brr), aztán még egy hétfőn (nyelvhelyesség címszó alatt), s akkor egy darabig békén hagynak. Egészen pontosan január másodikáig, mert akkor már elkezdődnek a gyakorlások a januári konszekutív tolmácsolási vizsgára. S ha semmiből sem bukok meg, akkor január harmadikától 14-ig leteszek öt darab vizsgát, és marad két hét vakációm. Amikoris haza fogok menni, keresztlányt fogok nézni, és unalmamban blattolgatok egy kicsit, és fordítom a szakdolgozatomat...

A biztonság ára

Nem szeretem a tizenévesen magamra öltött páncélomat. Akkor megvédett, mostanra már egyre inkább korlátoz. Nem tudok benne lélegezni, nem engedi át az érintést, éget, lehúz. Irracionális félelmeket gerjeszt bennem. Kívülről megtapintva hideg, kemény, és nem reagál. Sötétet sugároz, bántóvá és érthetetlenné tesz. Befelé pedig csak szorít, fullaszt. Nem tudok áthatolni rajta. Átírja a szavaimat, a mozdulataimat, a gesztusaimat. Az őszinteségemet nevetségessé teszi, és az idő folyamán éles tüskék nőttek rá, amelyek befelé is ugyanolyan fájón szúrnak, és mély sebeket ejtenek. Nem akarok többé (buta módon) rettegni azoktól, akiket a barátaimnak tekintek. És szeretném elmondani nekik, hogy nagyon szeretem őket. A biztonsággal ráadásnak megkaptam a bizalmatlanságot is. Nem kell többé egyik sem. Return to sender. Maradnék a bizonytalan bizalom mellett.

Hetek óta nem tudtam kiénekelni magamból a fájdalmat, fáradtságot, örömet és mindazokat a csodálatos embereket, akik körülvesznek. Úgyhogy kitört egy egész napos, ciklikusan visszatérő sírásban. Folyosón, órán, szünetben, a buszon hazafelé, otthon a kádban, vacsora előtt. Legközelebb nem várom ki, énekelni fogok. Talán éppen a tolmácskabinban. Legfeljebb hülyének néznek. De ahogy ismerem őket – magunkat – nem fognak... 

Ideológiai beállítódás?

Bognár Zoltán kérésére, és kövi sára tesztjét koppintva. Ha azokat a címkéket veszem alapul, amelyekkel eddig illettek, akkor voltam már: neoliberális, konzervatív, genetikai selejt, szélsőjobbos, zsidóbérenc, antiszemita, buzipártoló, erkölcstelen, lokálpatrióta, immorális, földhözragadt, gyerekgyilkos (ld. abortusz), elefántcsonttoronyban élő, zsíroshajú feminista, zöldfasiszta, balos, jobbos, nemzetáruló, EU-szkeptikus. Ez a teszteredményem.

Azt hiszem, nem fogok továbbiakat gyártani magamról, gyártanak rólam úgyis eleget, lehet válogatni. És mivel tapasztalatból tudom, hogy mennyire megbélyegző tud lenni egy-egy fenti címke, ezúton jelzem az engem (és másokat) előszeretettel címkézőknek, hogy fogják néha vissza magukat, amikor tévedhetetlenül rám- (ránk)sütik az éppen aktuális billogot.

A.-nak

Weöres Sándor: Ha kérdik, ki vagy, ezt mondd:  

egynemű vagyok a széllel,   folyó sodrával,
esőcsepp hullásával,
madár röptével,
fapadlón járó facipős ember lába zajával.
Levegő-e a szél?
Víz-e a folyás és a csöppenés?
A röpülés madár-e
és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása?
Megszűnik a szél,
a levegő nem szűnik meg,
de szél nélkül halott.
Elhullt a madár,
a teste új mezbe öltözött,
száz új alakba szétívódott -
de a röpte nem maradt meg
és el se veszett.
Többet nem is tudok magamról
és mire tudnék,
már több leszek annál,
hogysem tudhatnék bármit is.
Még nem vagyok egész
és mire az lehetnék,
már több leszek annál,
hogysem magamban lehessek egész.
Még nem is élek,
nem is fogok élni:
életnél teljesebb
leszek a holtom után.

Negatív bírálat

Ki nem állhatom, amikor valaki a frusztrációit, kisebbségi komplexusait és gyarmatosító gőgjét rajtam (rajtunk) vezeti le. Mindezt úgy, hogy nemcsak buta, hanem korlátolt is, és erre minden egyes alkalommal ékes bizonyítékot szolgáltat. Mindezek tetejébe gonoszul kihasználja az alá-fölé rendeltségi (tanár-diák) viszonyt, az osztályozási módszere semmilyen objektivitást nem mutat, és alaposan visszaél a vendégjoggal is. Mert ugye nekem kell őt megértenem, mert szegény egyedül van ebben a nagy idegenben, a gonosz magyarok között, akiknek van pofájuk megkérdezni tőle, hogy akkor mégis hogy van az a bizonyos terminus, ha nem úgy, ahogy ők azt az EU hivatalos honlapján, a francia Nemzetgyűlés honlapján és még ki tudja milyen zughelyeken olvastak...

Ahelyett, hogy pozitívan kihasználná azt, hogy velünk egykorú (nem ő az egyetlen fiatal tanárunk), hogy támogatna bennünket a francia tökéletesítésében, és nem kérdőjelezné meg folyton a fordítási döntéseinket. Amelyekről persze szinte mindig kiderül, hogy helyes döntések voltak, csak az ő részéről hiányzik az elemi szintű felkészülés és háttérismeret. Az arra való hivatkozás, hogy elvégzett egy egyetemet, pedig azért röhejes, mert ebben a képzésben mindenki elvégzett már (legalább) egy egyetemet, egyesek pedig képesek voltak egy másikra is beiratkozni, esetleg pofátlanul mesteriztek, doktorálnak stb.  

Következtetés: aki tanár akar lenni, az először is tanuljon marha sokat, hogy ne a legegyszerűbb fogalmakkal égjen be; ismerje be, ha valamit nem tud (nem szégyen az, főleg ezen a tanszéken nem, mert számviteltől kezdve a transzgénikus egereken át a globális felmelegedésig, a szív-érrendszeri betegségekig, nukleáris rakétákig és EU-s jogszabályokig minden szaknyelvvel megismerkedünk) aztán pedig hagyja kint a sáros cipőt a küszöbön, s ne alázzon meg folyton, mert marhára nem ezért fizetek ennyi pénzt.

Mert én mindig elégedetlenkedek

A bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló javaslatot holnap terjesztik elő. Ez nemcsak a melegekre, hanem azokra a heterókra is vonatkozik, akik együtt élnek. Gyereket még mindig nem lehet örökbe fogadni. Mondjuk én nem értem, hogy ha úgyis papír kell róla, akkor miért nem mennek el a párok az anyakönyvvezetőhöz, minek a regisztrált élettársi kapcsolat (tudom, hogy vannak jogi eltérések, de nem hiszem, hogy tényleg csak ennyi lenne a különbség), de ez legyen az én bajom, nekem úgysem kell egyik sem. Azt sem értem, hogy egyúttal miért nem hagyják a melegeket összeházasodni, gyereket örökbef ogadni, vagyis a heterókkal egyenlő állampolgárként élni. Ha már az adójuk, a munkájuk nem „erkölcstelen”.

Nem lehet viszont használni a „-né” formulát. Na, ezen a kitételen hangosan nyerítettem, hiába nem illő viselkedés ez egy jó házból levő úrilány esetében. Nekem különben is furcsa, hogy valakit úgy hívjanak, hogy Nagy Istvánné, nem pedig Nagy Júlia (ha már mindenképpen felvette a férje nevét), mert nálunkfelé (az elmaradott Erdélyben, úgymond) ez nem szokás. A román anyakönyvvezetés szerintem ezt nem is ismeri, bár még nem próbáltam férjhez menni egyik országban sem. Mostanában inkább a két családnév kölcsönös felvétele a szokás, a „né-zés” talán kevésbé. És nagyon is helyesen: nehogy már egy nő attól legyen valaki, hogy egy férfi „megnézett” nevét viseli...

Drukkolok ennek a javaslatnak, kezdésnek jó volna, csak meg ne bukjon az erkölcsvédő honatyák gombnyomásán...

Szerintetek...

...hogy lehetne elmagyarázni valakinek, hogy őszintén meg akarod őt ismerni? Hogy nem haragszol, nem gyűlölködsz, legfeljebb nem értesz egyet. Hogy ne az általa felállított axiómák mentén ítéljen meg? Hogy mások rajta elkövetett sérelmeinek levezetője ne te legyél? Hogy az elfogadás nem behódolás. Hogy az udvariasság nem meghunyászkodás, nem félelem. Hogy az őszinte szeretet nem érdekektől függ. Hogy a jó-rossz dichotómián túl talán van valami, ami szóra érdemes lehet. Hogy az életkor nem érdem, hanem állapot.

Csodák, hét darab, otthoniak

Kücsük feladta a leckét. Íme a listám. Nem rangsor, csak sor. A linearitás kényszere miatt.  
1. A fenyvesek halk szuszogása, a megolvasztott hólé tűlevelekkel, együtt málnászás a medvével. Gombák, nyulak, barlangok, kígyók. Madarasi Hargita, Szováta, Görgényi-havasok, Uzonka, Csoma Pista bácsi.
2. Anyám kitartása, amellyel apámat támogatta, ingázások, téli gyaloglás; Gorzafalva és Dél-Erdély szórvány-reménytelenségében felvillanó mosolya és kőszikla-ereje.
3. Gyerekkorom színhelye: bástyák, várfalak, rejtekhelyek; a nővérem türelme, amellyel olvasni tanított makacs és követelőző ötéves koromban (azóta is hálás vagyok neki érte, hogy nem adta fel), a családi és iskolai könyvtár.
4. A jó-rossz családom a maga gondjaival, örömeivel, sértődéseivel és kibéküléseivel; nagymamám és édesanyám főztje; hónapok óta nem látott barátaim, kedves tanáraim.
5. Csoda, hogy túléltük a szeku házkutatásait, a „telefonjavításokat”, zaklatást, névtelen levelek mocskolódásait, néhány apró kavics csattanását a halántékomon; és csoda, hogy a rendőrfőnök hozzánk menekült „89-ben.
6. Mircea Eliade, George Bacovia, Cristian Nemescu, Smaranda Enache.
7. 26 évvel ezelőtti születésem, amikor egyetlen orvos megcsászározta anyámat – aki közben mérte a saját vérnyomását –, ha már orvos, tegye magát hasznossá alapon.
És mivel sajnos teljesen elvesztettem már a fonalat, hogy ki mikor írt erről (pontosabban már annyian írtak, hogy csak), átdobnám a labdát a határon Sultanusnak és Julia Morgennek, akik – bár nem Romániából gyüttek – azért az ő országukról írhatnak, nagyon szívesen olvasnám.

Történetek a múltamból (5)

Gyerekkoromban november elsején mindig elmentünk meglátogatni nagyapát. Azt a nagyapát, aki 36 évesen tűnt el az akkor kilencéves édesanyám és tizennégyéves keresztanyám életéből, akiről egyetlen fényképem van, meg édesanyám és nagymamám rengeteg története. Aki tulajdonképpen sosem volt a nagyapám, mégis mindig így emlegettük. Egyszerű faragott kopjafa: név, két évszám. Sosem gyújtottunk gyertyát: szigorú kálvinista család a miénk, sok pappal (emiatt még nehezebb az olyannak, mint én), a gyertyagyújtás katolikus szokás, mondogatta mindig apám. Ő még a temetőbe sem szívesen ment, de gondolom, anyám kedvéért megtette.

Imádkoztunk egyet (én nagyobb koromban csak hallgattam mások őszinte imáját, és haragudtam magamra, hogy én nem tudok őszintén hinni Benne, és engesztelhetetlenül dühös voltam rá, hogy önző módon elvette a nagyapámat), nagymamám (aki később férjhez ment) sóhajtott egy mélyet, és ebben benne volt minden fájdalom és öröm, ami érhette abban a három évben, amíg nagyapám gyakorlatilag a kórházban lakott, és ünnepekre engedték ki egy napra. Aztán lefelé menet (a sír szinte a domb tetején volt) belekaroltam nagymamámba (mindig büszke voltam rá, hogy csak én tudom úgy fogni, ahogy neki kényelmes), és ő mesélt, mesélt, mesélt. A bevonulásról, háborúról, menekülésről, bombákról, hazaköltözésről, kirándulásokról, a lányairól, családban szájról szájra adott anekdotákról és szomorú történetekről, nagyapám haláláról.

Így ismertem meg utólag Apót (kétéves voltam, amikor meghalt), cukros nagyanyót (aki nem cukorbeteg volt, hanem „unokacukrot” tartott az aranyos szélű tálkában, és „frustukra” üres kalácsot sütött, mellé kakaót adott), Elekeséket (nagyapám gazdag nevelőszüleit), Goldneréket (akik nem rokonok voltak, hanem nagymamám bérlői), és még sok más embert, akikkel soha nem találkoztam életemben, de ismerősként beszéltem róluk. A temető aljában aztán ott volt a gesztenyés bácsi, tőle vettünk egy nagy adag sült gesztenyét, ezt otthon még azon melegében megettük. Ebéd után mindig nagymamám mellé húztam a székemet, és újabb és újabb családi történeteket követeltem, ő pedig ontotta magából a múltját: az anyja halála miatt abbahagyott egyetemet, az esküvőjét, a „44-es szülést, államosítást, szovátai nyaralást.

Most nem járok temetőbe, nagyapámnál sem voltam évek óta: talán belém költözött. Nagymamám történeteit viszont újból meg fogom hallgatni, amikor hazamegyek.

Szülni, otthon

Sosem szültem még, és valószínűleg nem is fogok. Ettől függetlenül felháborít az, ami a napokban történt az otthonszülés környékén.
Szereplők:
1. Adott egy szülész-nőgyógyász (Geréb Ágnes) , aki támogatja az otthonszülést, eddig 3000-et kísért, és akit most három évre eltiltottak.
2. A Kamara, amely elutasítja az otthonszülés lehetőségét.
3. Képviselők, akik eddig nem voltak képesek egy normális szabályozást létrehozni az ügyben.
4. Kismamák.

Képtelen vagyok megérteni, hogy miért kell az otthonszülőknek féllegalitásban létezniük, hogy miért nem lehet a kórházakat olyanná tenni, hogy senki ne vágyjon arra, hogy otthon szüljön, hogy miért nem hoznak létre olyan születésházakat, amelyeket egy rövid folyosó köt össze a műtővel. Azt sem értem, hogy miért mossák össze Geréb Ágnes nevét az otthonszüléssel, és hogy ő miért megy szembe mindennel, mártírként lépve fel? A hozzáállásával sokat árthat az otthonszülés ügyének.
Miért nem lehet szabályozni valamit, amire igenis van igény? És ugye van már rá példa néhány elmaradott nyugati országban. Vagy ott van a WHO oldala, lehet tájékozódni. A terhesség és a szülés (a menstruációhoz hasonlóan) nem betegség, hanem természetes folyamat. Ha pedig gond van, akkor legyen kéznél orvos, műtő, izé.

Ha Geréb Ágnes műhibát követett el, büntessék meg. De akkor tiltsák el azt a MÁV-os orvost is (és ne praktizálhasson más kórházban sem), aki ügyeleti idejében az anyák tudta nélkül indított be szüléseket (megvizsgálta őket, naná), akinek a hibájából egy kismama meghalt, egy másiknak pedig ki kellett venni a méhét.

Lehet, hogy GÁ hibás a csecsemő halála miatt, de legalább annyira hibás a kamara és a képviselők, hogy hosszú évek alatt sem voltak képesek rendezni ezt a helyzetet. Ha most paranoid feminista akarnék lenni, azt mondanám, hogy azért, mert ebben a játékban a férfiak nem veszítenek. Max. azok a férjek, akiknek a felesége belehal vagy belenyomorodik mások figyelmetlenségébe vagy érzéketlenségébe, de az meg kit érdekel. Hány gyerek kell még meghaljon, és hány nő kell megundorodjon egy életre a kórháztól, szülészektől és „vizsgálatoktól”, hogy végre ne GÁ ellen és a szülészek kényelmének megőrzéséért, hanem az anyák érdekében szabályozzanak már valamit?

Szeretnék elhatárolódni...

...azoktól, akik lehetővé tették, hogy a mai napon mélységesen megszégyelljem magam.  
...azoktól, akik miatt ma egy számomra kedves lány halottsápadttá vált.   És szeretnék bocsánatot kérni tőle, hogy – tartózkodó lévén – nem öleltem meg, pedig talán szüksége lett volna rá.

Még valami a nyelvtudásról és a tolmácsolásról

Ha kijelenteném, hogy a nyelvi kompetencia leginkább azzal mérhető, hogy az illető a különféle területeken (biológiától a filozófiáig) hogyan teljesít, akkor azzal vádolhattok meg, hogy védem a mundért. Pedig igazam van, de tényleg... Vegyük például az iskolámat. A felvételire való jelentkezés feltétele a felsőfokú nyelvvizsga. Ettől még ugyanúgy felvételiztetnek az adott nyelvből, és az első két hétben kiderül, hogy nem tudsz az adott nyelven. Vagyis tudsz, hát persze, de még több kell. Ezért aztán kíméletlenül hajtanak.

Egy embernek általában egy A nyelve (anyanyelv) van, és egy B (amiről és amire tolmácsol+fordít), aztán lehet még egy, esetleg két C (amiről) is. Ritka az, akinek két B nyelve volna (vagyis két nyelvet bírjon felsőfokon, és mindig napirenden legyen az adott nyelvterületek kül- és belpolitikai, gazdasági, kulturális stb. eseményeivel, alaposan ismerje az intézményrendszert, miniszterek neveit, mozaik- és betűszavakat, és még egy csomó mindent).

A kétnyelvűek nem automatikusan jó fordítók/tolmácsok, ahogyan a felsőfokú nyelvismeret sem jelenti azt, hogy ezzel megvannak a szükséges fordítási/tolmácsolási kompetenciák. Kezdem érteni, hogy miért mosolyognak a tanáraim, amikor a „külsős” azt állítja, hogy magyarként Németországban német anyanyelvűnek nézték. Ilyen ugyanis nincs. Meg lehet tanulni egy nyelvet kiválóan, de sosem anyanyelvi szinten. Sosem fogjuk érzékelni azokat a finom nyelvi árnyalatokat, amelyeket egy anyanyelvű beszélő természetes módon tud. Talán ebbe a legnehezebb belenyugodni.

Bosszankodok kicsit

Elvállaltam egy kiselőadást a nemzeti kisebbségekről. A dolog alapvetően arról szól, hogy kicsit tájékozódjunk a különféle témákban (múlt héten a géntechnológiáról volt szó), ötperces egységekben beszéljünk, a többiek jegyzeteljenek, aztán tolmácsoljanak. Tájékozódjunk hát. Na és vajon hol kötöttem ki kb. negyedóra múlva? Nem fogjátok kitalálni: Románia kormányának hivatalos honlapján. Ahol kissé lefagytam az olvasottakon, azóta is próbálok felengedni. Néhány dolgot elárulok.
Románia kormányának weboldala három nyelven tekinthető meg: románul, angolul és franciául. Az alkotmány első cikke nem ijesztett meg, azt már régebbről ismertem. Konkrétan arról szól, hogy Románia nemzetállam (öhm), szuverén és független, egységes és oszthatatlan. És persze a kisebbségeknek joguk van mindenféléhez, a törvény majd szabályozza. (Ezt most talán nem fejteném ki.)  

A másik, ami nem a kisebbséget, hanem a szóhasználatot illeti: az ország iránt tanúsított hűség szent (54. cikkely). Ismétlem: sz-e-n-t. Ezen azért kicsit elméláztam. Igaz, Románia alkotmányában egyelőre nem találtam explicit kijelentést arról, hogy laikus állam lenne, akkor miért is ne használhatna ilyen kifejezéseket?
Lehet, hogy a skótokról fogok beszélni...

Ms. Fülig ér a szám

Erre sem gondoltam volna, hogy valaha ennyire kiszolgáltatottá váljak. Ma ugyanis megdicsértek órán. Nem nagy ügy, persze. De ha az ember olyan helyre jár naponta, ahol főleg (amúgy jogos) bírálatot hall, és jóval kevesebb dicséretet, akkor szinte szomjúhozza az elismerést. A piros pontot vagy ezüstcsillagot, ha oviban lennék. Úgyhogy hatalmas vigyor, belül elégedettség, és kicsit több bátorság van bennem. És mintha nőtt volna a motivációm is. (Szóval ha valamelyik tanárom ezt olvassa, akkor jelzem, hogy ez a helyes módszer a pozitív motiválásra, khm-khm... Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy a BUX változására ezentúl sem fogok beizgulni.) Ugyanis ma képes voltam két órán keresztül folyamatosan tolmácsolni a mikrofonomnak, hogy aztán visszahallgassam a szöveget, és kijavítsam a hibáimat. Belejöttem a szakzsargonba is: konszekezek (konszekutív tolmácsolást végzek), blattolok (első olvasásra fordítok mondatonként).  
Közben pedig hiányzik néhány jóbarát, akiket hetek óta nem láttam, és akiknek már régóta levelet akarok írni, de valahogy mindig közbejön valami: álmosság, lustaság, windows-halál, internet-összeomlás, és még egy halom összetett szó. Sultanus, Julia, mi van veletek?

Hürrmürr

Errefelé az emberek gyakran kötnek. Belém. A nyelvhasználatomba. Aszongyák, regionális. Mett a murok meg a laska nem standardul van mondva. A kakasról nem es beszélve. Ma megtudtam, hogy az „X. szökdösött” helyett a pattogást kell használni. Hát pattogjon a törökbúza, én biztos nem. A csiprot meg a vidret meg sem mertem említeni, úgysem értenék. Osztán az „örvendek, hogy süt a nap” sem helyes, mert archaikus. Kb. egymillió beszélőre csak úgy rámondják, hogy archaikusak. (Na és melyik nyelvhasználathoz képest azok? Na vajon?)  Ezek ott ni, Erdélyben. A határon túliak, azok. Elfelejtettek standardul a szerencsétlenek, oszt most tanéjtani akarnak ingemët, mett szerintük nem tudok jól magyarul. Vagyis tudok, jól es, csak nem elég jól. Me’ ugyi a négy év magyar szak meg némi doktori képzés nem elégséges nekijek.

Erre csak azt tudom válaszolni, hogy azt a ficfán fütyülő rézangyalát a vendéghajas labanc öregapjuknak, hogy ennyire nem bírnak a fővárosi gőgjükkel.

Andi és Balázs

Ott feküdtek egymás mellett az ágyban. Kintről beáradt az éjszakai fülledt meleg, bent halkan zúgott a ventilátor. Néha valami kósza szellő meglibbentette a függönyt, ilyenkor az utca fényei belopakodtak a szobába, és egy pillanatra megvilágították az ágyat, mintha ki akarnák lesni őket.Mire a lány visszatért a fürdőből, Balázs már elaludt. Andi halkan bebújt mellé az ágyba, betakarózott a közös lepedővel, megsimogatta a karját, s hosszan elnézte az alvót. Ennek így kellett történnie - gondolta. Semmit nem bánok. Szeretlek.   Balázs nyöszörgött, majd felébredt. Andi megsimogatta a fejét, majd gyengéden magához vonta, és megszoptatta az egyhetes csecsemőt.

Történetek a múltamból (3)

Szereplők: egy akkoriban még hároméves unokahúg, egy harmadéves bölcsészhallgató, és a hároméves unokahúg édesanyja, aki egyben a harmadéves bölcsészhallgató nővére.
Történt egyszer, hogy a hároméves unokahúg édesanyjának halaszthatatlan intéznivalója támadt, emiatt megkérte a harmadéves bölcsészhallgatót (aki egyben a húga is volt), hogy egy órán át vigyázzon a hároméves unokahúgra. A bölcsészhallgató ezt készséggel vállalta, annál is inkább, mert az unokahúg éppen déli álmát aludta, tehát igazán kevés gondja lett volna vele. S ha fel is ébred, a hároméves unokahúgnak megvolt az a jó szokása, hogy hosszú ideig el tudott játszani egymagában, csak legyen valaki a szobában. A harmadéves bölcsészhallgató tehát felszerelte magát a felvigyázáshoz elengedhetetlen eszközökkel, úgymint: filozófiakurzus, néhány fokosabb könyvecske és egy nagy tál reszelt alma némi mézzel ízesítve. Utóbbit hajlandó lett volna megosztani a hároméves unokahúggal. A hároméves unokahúg aludt is egy ideig, aztán felébredt, de mint már említettem, a jó természete folytán nem rögtön ordítással kezdte az ébredés utáni időszakot. Hanem odament a harmadéves bölcsészhallgatóhoz, akitől megkérdezte, hogy mit tanul (azt már tudta szegény unokahúg, hogy aki az ő családjában könyvet olvas, az mind tanul). A választól kissé megilletődve (vagy megihletődve, ki tudja?) egy „szigabigát” rajzolt a harmadéves bölcsészhallgató egyik kurzusára, pontosan Freud neve alá.

Telt-múlt az idő, hazaérkezett a hároméves unokahúg édesanyja, aki – mint tudjuk – egyúttal a harmadéves bölcsészhallgató nővére is. Kikérdezi a húgát (nem a harmadéves bölcsészhallgató unokahúgát, hanem az ő saját, különbejáratú húgát, aki egyben harmadéves bölcsészhallgató is volt), hogy volt-e valami baj (nem volt), majd a hároméves lánya felé fordult, aki már nagyon rángatta a szoknyáját, mert a jelek szerint sürgős közlendője volt, és megkérdezte tőle, hogy mit szeretne. A hároméves unokahúg elmondta, hogy ő bizony tanult a harmadéves bölcsészhallgatóval, és megtanulta azt a szót, hogy „hájdeggej”...

életjel

Nyughatatlan olvasóim arra biztatnak, hogy írjak valamit az egyetemről. Pontosabban arról, hogy én miként látom és élem meg ezt az egészet. Arról már régebben is szó esett, hogy mennyire nehezemre esik a reggeli felkelés: ez most sincs másként, de kényszerűen belenyugodtam, hogy egy évig ez így fog menni. Igaz, hogy aki hétvégén reggel tíz óra előtt telefonálni mer, annak ünnepélyesen leharapom a fejét... 

Amúgy a rendszergazdát szeretem a legjobban (talán azért, mert ő nem tanít?): van némi Törpapás beütés az egész lényében, meg az arcában, amivel az egész napomat fel tudja dobni. A többi tanárral sincs gond (egyelőre), kezdenek kirajzolódni az erővonalak is, és nagy valószínűséggel megjósolható, hogy kinek melyik tanárral vagy csoporttársával lesz konfliktusa. Az egyetlen bajom az otthoni feladatok mennyisége. Úgy érzem, aránytalanul sok van (persze, persze, nekem kellett, tudom), és ahhoz, hogy mindeniknél maximálisan teljesítsek, le kellene mondanom az egyetemen kívüli életemről. Amire – sajnálom – egyszerűen nem vagyok hajlandó. Ha viszont az őszi szünetre házikat adnak, akkor ki fogok borulni, mert tudtommal a tanárok sem vizsgáztatnak a vakációjukban...

Simogatás

Négy évvel és öt hónappal mondta nekem valaki, hogy ha valakit nem simogatnak, abba akár bele lehet halni. Akkor nem volt alkalmam megkérdezni, így azóta sem tudom, mennyiben gondolta ezt metaforikusan. A magam részéről aláírom a kijelentését: ha nem is okoz halált, de kiüresedést, szomorúságot, depressziót mindenképpen. Tanú rá az a négy hónapos németországi tartózkodásom, amiből kettőt szinte teljesen egyedül kellett eltöltenem, és nemhogy simogatást, de jó szót sem igazán kaptam senkitől, kivéve a bentlakás túlsó folyosóján lakó szírtől, akivel éjszakába menően beszélgettünk néha a konyhában (és szigorúan csak a konyhában) finom forró teákat kortyolgatva. Tőlem tanult meg fonni („gyakorlóanyagnak” ott volt a hajam), és ő volt az egyetlen, aki helyesen ejtette ki a nevemet, és nem fordította le a saját nyelvére, hogy eltorzítva ejtse ki azt a nevet, ami már nem az enyém.

Az internet persze sok dolgot megold, de a simogatás nem jön át a legjobb szándék ellenére sem, hiába vágyunk rá. Hiába szeretném megölelni a barátaimat vagy a családtagjaimat, akiket néha hónapokig nem látok, csak a webkamerán át: nem lehet. Simogassatok, amíg csak lehetőségetek van rá.
Az persze más kérdés, hogy finom kis nyelvi és érzelmi pofonokban volt részem ugyanattól az embertől, aki a simogatás fontosságáról beszélt nekem. Vajon az általa simogatás helyett adott pofonokról mit gondolhat?

Feltörő múlt

Vannak alkalmak, amikor rég elfeledettnek hitt (vagy annak szánt) események, gesztusok, mondatok jutnak eszembe, s néha van időm megmerítkezni bennük, vagy inkább: engedni, hogy betöltsenek. Ilyenkor átadom magam a múltamnak, belegondolok a megtörtént eseményekbe, megpróbálom átérezni mások szerepét, értelmezni a mondataikat, gesztusaikat. Nem önmarcangolás ez, és nem arról szól, hogy képtelen lennék „leszámolni” a múltammal. Mert erre nincs szükség. Számomra a múlt (nemcsak az enyém) tanulási forrásként is funkcionál, és mivel folyamatosan jelen van az életemben (hiszen én magam is a múltamból jövök), reflektálnom kell rá, nem pedig szakítani vele (ami úgysem lehetséges).
 
Tárgyak vesznek körül, amelyekhez akár egynapos emlékek fűznek: a teáscsuprom letört füle egy végignevetett mosogatás eredménye; az a laptop, amin éppen írok, négyhónapos gyönyörű bécsi tartózkodás – és koplalás – folyománya. Minden egyes könyvemnek saját története van: Eco legújabb könyvének angol verziója miatt késtünk le egyszer egy vonatot Stuttgartban, a Paul de Manok külön kaland folytán jutottak el Ámérikából Tübingenbe, s onnét Szegedre, az Oxford-szótár egyhavi ösztöndíjamba került annak idején, egy fontos és ritka szakkönyvért három hétig jártam az egyik kereskedő nyakára, amíg végre beszerezte (a végén már ismerősként üdvözölt), „a Proustok” pedig külön megérdemelnének egy bejegyzést.
 
Sokat látott három edényem és négy tányérom is tudna mesélni: egy éven keresztül melegíteni kellett az elmosogatásukhoz a vizet egy vaskályhán; a lakásban nem padló volt, hanem csak vastag deszkák, de táncolni nem lehetett, mert mozgott az egész, s az alsó szomszéd fejére hullt a fonott nádból és izéből készült „vakolat”; hajat csak úgy tudtam mosni, ha ott volt a Füles, mert a 30 literes bádogvájlingból kellett vizet meregetni a fejemre (és a kádba, de azt magam is be tudtam tölteni).
 
Most pedig szinte az ölembe hullt egy gyönyörű kicsi garzon, van benne kád (aki nem lakott bentlakásban, nem tudja, mennyire hiányzik néha), a konyhán és a fürdőn nem fogunk húszan osztozni, nem caplat végig a folyosón három hangosan trécselő liba reggel hétkor vagy éjjel háromkor. Saját bútoraim lesznek végre, nem pedig más lelakott, ötvenéves kanapéján alszom és 42 esztendős szekrényébe pakolom be a ruháimat (így élek kb. tíz éve), és ettől az örömtől szinte kicsattanok, és nagyon várom már a költözést, még a nehézségei is alig riasztanak vissza. Mindez baráti hangulatban, nem kell félnem a főbérlőtől. Igazán elégedett vagyok.

Blognap

Jéé, most látom, hogy éppen ma a hetedik hónapja, hogy ráczuppantam a blogírásra, és hogy becses olvasóimat agyam szerény szikráival gyötröm. Úgyhogy ezennel mély hajbókolással (esetleg pukedlivel – de szigorúan csak az olajzöld loknis szoknyámban) tisztelgek a nyájas olvasó előtt, hogy ezidáig kegyesen méltóztatott olvasni soraimat, és térdre hullva esedezem őszinte bocsánatáért, ha néha pongyola megfogalmazásaimmal riasztottam volna el irományaim elmélyült és alaposabb tanulmányozásától, vagy ha nem mindig sikerült felkeltenem becses érdeklődését. Mindazonáltal nem ígérhetem meg, hogy mától fogva minden megváltozik, hiszen a Föld is a maga keserű levében forog tovább, és jómagamnak (és a kegyes olvasónak) is be kell érnem (érnie) azzal, ami nekem (és neki nem) adatott. A világot sem sikerült egyelőre megváltani, de már jó úton haladok (sajnos Irakba nem akartak önkéntesként elvinni, mert háborús övezet és mert nő vagyok – de még próbálkozom), a revolúció eszméjét pedig töretlenül hirdetem továbbra is, reménykedve abban, hogy egyre többen csatlakoznak zászlóm alá.  

Maradok a nyájas olvasó alázatos szolgája:
baudolinA – jeanne d’arc

Lótás-futás

Rengeteg a tennivaló, de nem bánom: csak arra kell vigyázni, hogy a metaforikus hullámok ne a valós fejem fölött csapjanak össze. Csomagolás, ügyintézés, költözés, vásárlások – körülbelül ez vár ránk a következő két hétben. Azért azt is megtudtam, hogy a doktori képzés lejártával úgyszólván időmilliomos lettem, most már „csak” meg kell írni még néhány tanulmányt, és persze a dolgozatot is. Nem árt konferenciákon előadni, és mindenféle szép és jó dolgot megcselekedni.
Közben tegnap a metrón találkoztam azzal az emberrel, akit évek óta nem láttam, és annak a valószínűsége, hogy találkozunk, valahol a minimum alatt volt. Ezek után nehéz lesz elhinni, hogy Pest milyen nagy (pedig azért elég formás a szentem). A fél fogamra sem elég, bah!Úgyhogy wch out, Budapest, r-blys prn-ssz ôn w !

Esőnézőben

Tegnap egész nap nyűgös és ideges voltam, ráadásul este hattól hétig képes voltam elaludni a gép mellett. Aztán tíz óra magasságában azt is megtudtam, hogy miért. Hatalmas villámokkal indult a történet, úgyhogy kicsit szüneteltettük a filmnézést, és kiültünk az ablakba gyönyörködni: egészen közel villámlott, mert egy másodpercre rá jött a dörgés. Akarom mondani, fülsiketítő csattanás, robaj, morajlás, kavargás. Kiskoromban azt mondtam a dörgésre, hogy az égben szekereznek. Hát most legalább vasszekerekkel eresztették, évek óta nem hallottam még ilyent.   Az utána következő zuhé pedig vad volt és illatos, mint az ismeretlen, felfedezésre váró testek, amelyek körül vibrál a levegő, az érintésük pedig kéjes, folytatásra ösztönző fájdalmat okoz. Bentről sóvárogtam az esőt, bele-beleszimatoltam a kinti égzengésbe, és azt kívántam, hogy ha majd meghalok, a poraimat egy ilyen vad vihar mossa szét.

Kavargós bejegyzés

Nem gondoltam volna, hogy a doktorimat meg egy másik tanulmányt pihenésképpen fogom megírni. Márpedig egyre inkább úgy néz ki, hogy ezek a dolgok ebbe a kategóriába szorulnak. Ez alapvetően nem is rossz, hiszen sosem állítottam, hogy nem szeretem a doktori témámat. A kellemetlen része a helyzetnek az, hogy mivel egyelőre nincs internet a lakásban, folyton az egyetemen kell ücsörögnöm, mint valami Buzgó Mócsing, mert a kötelezően elolvasandó, meghallgatandó híreket itt tudom beszerezni (magyarán: pdf-be menteni, aztán otthon elolvasom), a levelezés is innen megy; a családtagokat és barátokat beidomítottam, hogy délután keressenek a messengeren. Aztán legjobb esetben este hat után haza, de legkésőbb nyolckor, mert zárják az épületet, főzök valami egyszerűt és gyorsat, és nekiállok tanulni. Ami abból áll, hogy elolvasok egy csomó szöveget, összefoglalókat és terminológiai listákat írok, memoritereket magolok be, rövid fordítási gyakorlatokat végzek, hangosan felolvasok (ez általában este a fürdőkádban való üldögélés közben) és mittudomén micsodákat csinálok még.

A tanulási szünetekben (10-15 perc) megpróbálok tornázni, de hogy intenzív sport... Hát nem tudom. Három hete nem úsztam már, és nagyon hiányzik. De előbb-utóbb megtalálom a Tökéletes Uszodát itt is, és minden hétvégén kialszom magam. Afelől még nem döntöttem (korai is lenne), hogy milyen formában lenne érdemes a szakmában maradni, de a szabadúszó verzió még mindig sokkal szimpatikusabb. Mert pl. nem kell hétkor kelni... Most viszont iszkolok haza, mert éhes vagyok, szomjas vagyok, kicsi vagyok, Vuk vagyok. És huszonhatéves is lettem mindeközben.

Kifújás

Az ördöngös ráksúly esne minden kioktatósdit játszó, beképzelt helpdeskes fajankóba, aki azt hiszi, hogy ha női hang szól be a kagyló túlsó végén, biztosan nem tudja, hogy kell telepíteni egy francos programot, és nem tudja, hol kell bedugni az USB-kábelt a gépbe. És nem hiszi el neki, hogy tudja, és be is tudja bizonyítani. Bezzeg angolul egy szót sem képes helyesen kiejteni, csak amúgy oláhosan, de az orczája, az jár. Aszongya, nyomjam meg a „káncsel” gombot. Anyád, az.

(Utólag jegyzem meg szép csendben, hogy a hiba az általuk adott modemben volt, amint már bájos telefonbeszélgetésünk elején is mondtam volt nekije. De nem, mert le kell futni az „ügyfélbaszogató” köröket. Grr.)

Always – nevermore

Melegít, viszket, kiütést okoz a bikinivonalon, beleizzadsz, bakteriális fertőzéseket szedsz össze, recseg járás közben, felpállik a bőröd. Ismerős? Kedvenc, kék színű vérrel agyonreklámozott „komfortbetétünk” okozza. Mert ugyan vattából, cellulózból vagy farostból készül, körbeveszik egy halom műanyaggal, ami nemcsak veszélyes (és nem lebomló) hulladékká teszi, hanem a baktériumok elszaporodását is kiválóan elősegíti. Ráadásul klórozzák az egészet, hogy szép fehér legyen ugyebár. A hozzáadott illatanyagokról nem is beszélve, amelyek mellékesen teljesen feleslegesek, tekintve, hogy kb. az első tíz perc után már semmiféle jótékony hatásuk nincs. Rossz annál inkább.
 
Világéletemben utáltam menstruálni, és egy időben komolyan gondolkodtam azon, hogy inkább műtéti úton eltávolíttatom a méhnyálkahártyát, minthogy minden hónapban végigszenvedjek négy-öt napot a fenti tünetek különféle kombinációival, utána pedig még legalább annyit, amíg a kiütések és felpállás nyomai eltűnnek. Aztán egyszerűbb megoldást találtam: nem, a felkötőkhöz még nem tértem vissza, habár valóban az volna a leginkább környezetbarát megoldás, viszont létezik biobetét, ami pamutból készül, és semmilyen rossz mellékhatása nincs. 70%-ban lebomlik, ami elég jó arány, és tényleg nem produkálja a fenti tünetek egyikét sem, ráadásul kényelmes. Hogy ne mondhassátok, hogy egy márkát reklámozok, nem írom ide, mit használok, de emailben szívesen elárulom... Tampon is van belőle, de azzal (idegenkedés okán) nincs tapasztalatom.

Ui. 1. Azt sem egészen értem, hogy a reklámokon miért nem lehet vér a vér, minek kell gusztustalan kék színű folyadékokat öntögetni a szuperszívóképes betétre (ami természetesen annyira jó, hogy szinte szívja belőled a vért)...
Ui. 2. Kedves férfiolvasóim, aki nem hiszi a történetemet, járjon utána: áztassatok be klórba egy darab műszálas pólót, csavargassátok akkurátusan a nemi szervetek köré, négyóránként pedig cseréljétek le egy újabbra. A görcsök megismeréséhez ajánlom a proktoszkópiát. A teljes műveletet ismételjétek meg havonta három-négy napig, olyan negyven éven keresztül. 

Történetek a múltamból - definíció

Először úgy terveztem, hogy kizárólag velem megesett történeteket írok meg ebben a sorozatban, most már úgy gondolom, hogy a cím megengedi a tágabb interpretációt is. A blogforma nem teszi lehetővé annak a kifejtését, hogy mi a múlt, az emlékezés, és hogyan viszonyul az emlékezés oralitása a lejegyzett történethez-történelemhez. Ha mégis megpróbálkoznék vele (ahogyan piszkozatban tettem is ezekre sikertelen kísérleteket), aforizmatikus és közhelyes evidenciákat sorolhatnék csak fel, egy-egy mondatba sűrítve mindazt, amikről könyvtárak íródtak, és semmilyen relevanciát nem tudnék felmutatni. Úgy döntöttem tehát, hogy nem írok általánosságban ezekről. A saját emlékezési mechanizmusaimról és technikáimról talán a későbbiek során.
 
A múlt(am) számomra nem hermetikusan lezárt (lezárható) és befejezett (befejezhető) entitásként jelenik meg, nem kizárólag egy személyről szól, s nem kívánom ekként kezelni, ezért olyan történeteket is lejegyzek majd, amelyek nem velem történtek meg, de a sokszoros elmondásukkal sajátommá lettek, hozzám tartoznak, annak ellenére, hogy esetleg a szereplőket sem ismerem személyesen. Ezek a történetek nem törekszenek objektivitásra, és nem kizárólagosak: a múlt megtörténik az elbeszélés idejében is, így csúszik ki folyton, megfoghatatlanul a kezünk közül.

A város

És hasonlatos ez a város egy nagy szippantóhoz, amely mintha arra lenne programozva, hogy egyetlen nagy konténerbe szívja az összes embert, majd keverje-kavarja, és a végén egy felismerhetetlen masszát adjon ki. Turmixgép. Mert aki kételkedik (hogy melyik irányba induljon, vagy melyik buszra üljön fel), hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél (de főleg a reggeli, déli és esti tömeg) hajt és ide s tova hány. Mindenhova igyekvő emberek, szinte rezeg az idegesség a levegőben, sietős léptek, nyúlós csend, néha egy-egy rosszalló szisszenés. Baudolina pedig fáradtan pislog, mert folyton hétkor kell kelnie (ami kifejezetten ártó hatással van az egész napjára), és az álmosságból csak a kedvenc zeneszámai tudják felébreszteni.  

Közben pedig elhatározza, hogy belőle nem lesz pép.

Költözés, iskola, dobozok

Sultanus mondta egyszer, hogy amikor sápadt vagyok, nincs semmi baj, de ha elkezdek kipirulni, akkor jobb, ha orvos van a közelben. Mostanában egyre gyakran vagyok piros (néha a dühtől), de leginkább sápadt, és mindenki aggódik az egészségemért, mert még nem tudják, hogy én fehér ember vagyok. Kissé sok(k) volt a költözés, vásárolgatás, takarítás, plusz hétfőtől már iskola, miközben a ruháim egy része még dobozokban üldögél valahol, arra várva, hogy ma délután kipakoljam őket. Hétkor kell kelni, ami valami borzalom, tekintve, hogy nem tudok 12 előtt elaludni, délután pedig esik lefelé a fejem a nyakamról. Most is elég kómás vagyok, ráadásul ezt az egyetemen írom, az ebédszünet vége felé, mert otthon még nincs net.

Szóval a lényeg az, hogy minden rendben van, és ami még nincs rendben, az majd lesz, és hétvégén aludni fogok. Kicsit rendszertelenül fogok írogatni, és az is elképzelhető, hogy némileg összevissza, de majd szépen megbocsát ezért mindenki, aztán október táján ez is remélhetőleg helyreáll. Futok is, mert most már illene a tanárra figyelni, és nemcsak mímelni a jegyzetelést...

Tanulok

„Ne verje ki a kerítés mellett állva, kiszívja majd Veronika: Veronika, a porszívók világmárkája.” (Tolnai Világlapja, valamikor a 20. század naiv elején. Adatközlőim: anyám és nagyanyám). A jó filológus is holtáig tanul...

Meszelés

A pingálást nem én végeztem, a vele járó mindenfélékben viszont már rendesen benne voltam. Mindent kihordani a konyhából meg a szobából (a nehezeket cepelték a fijjug), s meszelés után kitakarítani, aztán meg Erdélyt vissza, mindent vissza(hordani). Közben – hogy ne unatkozzak – süthettem egy tonna szalmapityojcsot kofapecsenyével, a mosogatás az úgymond erősebbik nemre maradt, „a nők” ablakpucolásban, csempemosásban, sepregetésben (na, ebből az áldásos porallergiám miánn kimaradtam) és padlófelmosásban élték ki a megmaradt energiájukat.
Közben a mosógép kiforgatta a függönyöket, abroszokat, törlőkendőket, csíkos bugyikat. Miután hófehéren ragyogtak a csempék, a vérnyomásom a hajlongástól pedig lement a bányászbéka alsó fertálya alá, a szemem előtt pedig hirtelen besötétedett a napfényes világ, úgy döntöttem, megpihenek tíz percre.

Jött némi korrektúrázni való is: furcsa, de egyúttal jó érzés volt 55 oldalon keresztül a déjà vu, és az a tudat, hogy ezen körülbelül négy hónapot dolgoztam. Most már „csak” a fogadtatáson izgulhatok jó nagyot. Jár le az úgynevezett vakáció, készülődöm elfelé innét, s lehet, nagyobb változásoknak nézek elébe. Majd vonok mérleget is. Még valami: ha nem tökéletes a bejegyzés megszerkesztése, bocsánat, de ez itten egy dájölap internet, nem tőthetem sokáig az időt.

Történetek a múltamból – Óvoda

Édesanyám azt állítja, hogy sosem voltam hisztis. És én ezt készséggel el is hiszem neki, főleg, hogy rólam van szó... Igaz, mindig hozzáteszi, hogy próbálgattam ugyan a határaimat, de mivel láttam, hogy nála hisztivel nem megyek semmire, elég hamar észhez tértem. Magyarán: fifikásabb lettem. Mert nem eget rengető sivalkodással próbáltam érvényt szerezni az „érveimnek”, amikor akartam valamit, hanem bevezettem őket egy kismacskás-hízelgős mondattal: „De Mamaaa...” És ezt úgy elő tudtam adni, hogy nem volt az a kegyetlen anya, aki meg ne hallgatta volna (nagyokat nevetve, mert sejtette, hogy mi következik). Ráadásul az én anyám minden volt, csak kegyetlen nem.

Konoknak viszont konok voltam. Ha én egyszer valamit a fejembe vettem... Azóta is így van ez, csak mivel némileg öregedtem, rájöttem, hogy ha észérvekkel meg tudnak győzni, akkor hagyhatom is magam. De csak, ha akarom... Kiskoromban (értsd: dackorszak) ez nem így ment. Mikor elköltöztünk, három és féléves voltam, másik óvodába kerültem. Volt egy óvónéni, akit nagyon szerettem, de nem adtak be hozzá, mert neki iskolai előkészítő csoportja volt. Így Erzsi óvónénihez kerültem, akit ki nem állhattam, mert „román éneket tanít” (jelzem, ez 1985-ben volt – az énekkel amúgy az volt a bajom, hogy nem értettem a szövegét, nem az, hogy román), de főleg azért nem, mert a hideg is kirázott az érintésétől. Közel laktunk az óvodához, a központban. Úgyhogy amikor reggelente a szüleim (figyelem: mindketten kellettek a művelethez) megpróbáltak elhurcolni a „gyermekkertészetbe”, olyan szintű ellenállást tanúsítottam (húzni kellett az utcán, én pedig fékeztem keményen), hogy azon a 100 méteren minden ember megfordult, hogy a papék kínozzák azt a szegény gyereket.

Otthon pedig értelmesen és a szőke, göndör hajfürtjeim varázserejét is latba vetve elmagyaráztam a szüleimnek, hogy én Ica nénihez akarok menni, mert én őt szeretem, és Erzsi óvó nénit nem, és különben is: „ha nem engeditek, hogy itthon maradjak, nem megyek óvodába.” (Ez azóta szállóigévé vált a családban.) Magyarázták nekem egy darabig, hogy azok a gyerekek túl nagyok, és én csak zavarnám őket stb., de velem nem lehetett bírni. Verésről szó sem lehetett, és sok értelme sem lett volna (mellékesen a szüleim sem igazán szerették Erzsi nénit – amint utólag megtudtam), és Ica néni felajánlotta, hogy vigyenek el hozzá, aztán meglátjuk, mi történik.

Na vajon mi történt? Reggel felöltöztem, és siettettem anyát, hogy menjünk már az oviba, mert vár Ica néni. Naná, hogy „a nagyok” elkényeztettek, én pedig rendesen kihasználtam a helyzetet. És semmi baj nem volt velem, nem zavartam senkit, soha többet nem kellett kényszeríteni, hogy oviba menjek. Év végén még felmérőt is írtam velük. A bizottság (ők nem ismerték az előzményeket) egyik tagja pedig mondta, hogy azért ekkora korban még talán korai volna iskolába járni... Most is megvan valahol az a papír. A következő évben Ica néninek kiscsoportja lett, természetesen én is mentem. 

A Zélet és a Zirodalom

Ma önmagamon tapasztaltam, hogy az az író, aki a hősről azt állítja, hogy „egy arcizma sem rándult”, vagy hazudik, vagy nem tudja, miről beszél. Az irodalmi kifejezés eszköztárát most szándékosan kihagytam a lehetőségekből...

Erős és strapabíró embernek ismerem Baudolino nevű énemet, a szervezetem is egy csomó mindent kiállt már, és nem rándul az arcizmom, amikor vénásan kapok injekciót, vért adok, netán penicillinnel szúrnak meg becses alfelemen. Nem rándul akkor sem, amikor a szemembe hazudik valaki (legfeljebb én pirulok el helyette), és akkor sem rándul, ha úgy érzem, erőmön felüli terhet ró rám a Zélet.
Amikor viszont egy tűvel megszúrják az arcomat, hogy érzéstelenítőt nyomjanak belé, akkor egy icipicit megrándul. Azért nem nagyon, mert közben a szemembe világít egy erős lámpa, én pedig egy méterrel a föld fölött fekszem egy ágyon. Szóval nem mer nagyon rángani szegény. Sokkal rosszabb arcba kapni az injekciót, mint vénába, most már ezt is tudom. Alkalomadtán szóljatok az íróknak, hogy empirikusan bizonyítást nyert, hogy vannak fájdalmak, amikor az arcizmok igenis rángnak. Még ha csak egy kicsit is...

Méricskélések

A minap méretkeztünk. A vérnyomásom pl. 80/35 volt, amitől rendes ember elájult volna, nekem viszont nincs időm ájuldozni. Aztán megmértük a hajamat collstokkal (nem volt más). Az eredmény: 130 centi. Kiszámoltuk, hogy ha a haj átlag egy centit nő havonta, akkor egy év alatt ez 12 cm. Aminek a végéből persze néha levágok, mert azt úgy kell, tehát marad mondjuk 8 centi egy év alatt. Ahhoz, hogy a hajam a sarkamat verdesse, még 32 centit kell nőnie. Ha egy évre nyolcat számolok, és feltételezem, hogy tényleg hosszú hajat akarok később is, akkor kb. még négy évet kell várnom. S hogy miért a sarokverdesés? Olvassanak Móriczot kegyelmedék es.

Döbbenek

Néha elkap az a fajta tehetetlenség, amivel szemben lehetetlen védekezni, de jelen van az életemben, teret követel magának, reagálást követel. Elvárják, hogy olyan „ajándékokért” legyek hálás, amelyeket sosem kértem, nem is vágytam rájuk. Mások infantilis játékainak kellene örvendenem, amelyeket elmondásuk szerint nekem szántak, de tulajdonképpen nem az enyémek: a saját gyengeségüket beismerni és felvállalni képtelen emberek gyermeteg gesztusai miatt mérgelődöm. De ha valóban birtokomba próbálom venni azt, amit mások az én tulajdonomnak neveznek, kiderül, hogy mégsem az enyém, nem rendelkezhetem vele kedvem szerint. Tapsolnom kellene a gátlástalan és mindenféle határt nélkülöző sznobizmusnak, rongyrázásnak és önzésnek: bólogatni, mint a régi Daciákban lévő műanyag kutya a hátsó ablakban. Ne bántsatok ma, elég kiábrándult vagyok így is.

Ahol voltam

Fenyőillatra alszom el, madárcsicsergésre ébredek, nem messze zúg a patak, zenélnek a tücskök a réten, mélyzölden suhognak a levelek. Együtt málnászom a medvével, a mogyorót a mókusokkal osztanám meg, ha nem lenne még éretlen. A virágok hiún tobzódnak a színekben, hajlongva tárják ki a szirmaikat.
 
Eső áztat, szél megszárít, nap átmelegít. Felhőharmattal mosom a hajamat, lágyvizű patakban tisztálom a ruhákat. Belehengergőzöm a fűszerszámos zöldbe, testemet átitatja a havasi levegő és a méhek szerelme, az asztalon mentát, köménymagot és kakukkfüvet szárogatok télire. Belopom a tájat egy kattogó gépbe, mert attól rettegek, hogy elfelejtem egy év alatt.
 
Égig érő fenyők mindenfelé, a fű megbocsátóan emelkedik fel mögöttem, nyulak ugrálnak szét a közeledtemre. Éjjel szarvasok sétálnak a ház körül, a vaddisznó gyökeret túr.  A távolban konok, ködbe burkolt sziklák vigyázzák az álmomat: biztonságban vagyok.

Elutazás

Egy darabig nem leszek, elmegyek a hegybe, ahol még a mobilhálózat is gyatra. Csend lesz, és málna, és éjszaka medvék járnak majd a ház körül. Addig mindenki pihenje ki az általam okozott fáradalmakat, mert után friss erővel folytatom az elkezdett lázítást...

Elszámolás

Ismerek olyan embert, aki emlékezetében tartja, hogy kinek, mikor és miben segített, majd erre hivatkozva a megfelelő időpontban viszonzást vár el. A „szívesen” szócska segítségével álcázza az előzőleg alaposan kiszámított folyamatot, és titokban mohón dörzsöli a kezét, hogy újból lekötelezett magának valakit, miközben lázasan gondolkodik azon, hogy mivel háláltathatná meg a „jótettet”. A közmondást a legortodoxabb módon értelmezi: a jó számára a viszonzás szinonímája, a várás pedig elvárásként jelenik meg.

Erre a típusra a személyes kapcsolatok üzletszerű kiépítése jellemző: olyan emberekkel igyekszik körülvenni magát, akiket bármikor elszámoltathat a hozzá való viszonyukról, felróhatja nekik áldozatos segítségét, tetszeleghet a mártír szerepében, érzelmileg zsarolhatja őket, vagy éppen követelőzően léphet fel velük szemben. Ha az elvárt jótétemény nem következik be, akkor hálátlannak bélyegzi „ügyfeleit”.

A „tartozások” állandó elkönyvelése és az ismerkedés eleve elrendelt szabályai leszűkítik a lehetőségeit, és egy idő után csak arra terjed majd ki a figyelme, hogy felmérje: származik-e valamilyen érdeke abból, hogy rámosolyogjon valakire. A patikamérlegen lemért gesztusok, dekázott mondatok, pontosan meghatározott céllal elvégzett cselekvések tagolják az életét. Leltárszerűen vezetett kiadás és bevétel, kényszeresen számontartott adok-kapok, az egyensúly legcsekélyebb megbillenése esetén kétségbeesett számolgatás. És rettegés attól a felismeréstől, hogy az ajándéknak szánt életet egyszer neki is vissza kell adnia.

Történetek a múltamból (2)

Assia néninek hívták azt az idős hölgyet, akinek az angoltudásomat köszönhetem. Anasztáziának keresztelték az 1910-es évek elején, valahol messze, hideg Oroszföldön, és grófkisasszonyként nevelkedett. 1917-ben az életüket mentve menekültek idegenbe, a fiatalkori éveiről ritkán és keveset mesélt. Tudom, hogy a Sorbonne-on szerzett diplomát, és hogy már egyetemi hallgatóként abból tartotta el magát, hogy zseniális nyelvtudását kamatoztatta. Folyékonyan beszélte az angol, német, francia, olasz és spanyol nyelveket. Gond nélkül váltott egyikről a másikra, később pedig magyarul és románul is megtanult.
 
A nagyenyedi református kollégium egyházi főgondnoka vette el feleségül évekkel később, akit nem sokkal az államosítás és egyetlen fia megszületése után az Ocnele Mari-i börtönben hagytak éhenhalni, egyetlen tőle megmaradt személyes tárgy a törött szemüvege volt, és egy hivatalos értesítés arról, hogy már nem él. (A helyet és a halál pontos körülményeit később tudtuk kideríteni). Assia nénire is ez várt volna, mert sehova sem vették fel dolgozni. Magánórákat tartott tehát reggel nyolctól este nyolcig, potom pénzért. Oroszra sokan jártak hozzá abban az időben, az angolt csak titokban merték tanulni nála. Apró, hideg és sötét szobája volt, faltól falig szekrényekkel, könyvespolcokkal megrakva: teljes Révai, idegen nyelvű irodalom, orosz klasszikusok, Mikszáth, gyerekmesék tömkelege várta a belépőt. És abban a szegényes szobában olyan hangulatot tudott teremteni, hogy arra a két órára minden egyéb megszűnt: elfelejtettem, hogy négyig iskolában voltam, és hogy innen nyolckor megyek haza.
 
Töpörödött, vékonyka öregasszonyként ismertem meg: úgy éreztem, ha erősebben megölelném, talán el is törne a karjaim között. Magyarul is csodálatosan beszélt, de volt néhány jellegzetessége. Ő mindig kimosta a haját, a golyóstolla pedig nem kifogyott, hanem kimúlt. A süteményt pedig lesütötte a lerben. Ezek azonban hozzá tartoztak, eszünk ágában sem volt kijavítani: együtt nevettünk, amikor hasonlót mondott. A halála előtti napon is tanított, este hattól nyolcig volt vele órám

Úton állok

Amíg volt munkám a levéltárban, szenvedtem tőle. Nem az unalomtól, nem. A portól. Két órát bírok ki, utána muszáj öt perc szünetet tartanom, annyira erős köhögés kap el. Legutóbb fuldoklottam, folyt a könnyem, szegény borostás állú custos mentőt akart hívni. De nem kellett semmi más, csak egy kis víz, friss levegő, papírzsebkendő. „Félidőben” 15 percet engedélyeztem magamnak, ezalatt elmentem a gyümölcsöshöz, vettem egy banánt, egy almát és borvizet. Azzal vissza a levéltárba, s utána folytathattam a munkát zárásig. A család azzal ugratott, hogy nem kocsma az, hogy kidobásig ott üljek.

Most, hogy a betervezett munkával végeztem, odébb megyek egy várossal. Marad utánam néhány kitöltött és megsemmisített raktári kérés, a belépési engedély, az elolvasott iratokhoz csatolt íven a nevem (azt kötelező volt kitölteni), és egy rövidke történet. A beiratkozásé. Ugyanis amikor azzal mentem be, hogy kutatni szeretnék, azt válaszolták, hogy legalább 18 éves kell legyek. Elővettem a személyimet, arra már elhitték, hogy vagyok annyi, amennyinek mondom magam. Sőt. Pedig ott volt a fejem búbján az a nevezetes fehér hajszál is. Szabadkoztak utána eleget...  

Ma este megérkezem valahova. Más illatú házban alszom, némileg ismerős falak közé kerülök végre. Vásárhely, keresztanyám. Induljunk, készen állok.

18-as karikás bejegyzés

Szeretlek, így a fiú a lánynak. Én is szeretlek, mondta a fiúnak a lány.  
Kívánlak, folytatta a fiú. Én is kívánlak, mondta a lány.  
Szeretkezz velem, kérte a fiú. Szeretkezem veled, mondta a lány.  
Gyönyörű a tested, lihegett a fiú. Nagyon szép vagy, mondta a lány.  
Elmegyek, kiáltotta a fiú. Menj, mondta a lány.  
És befordult a fal felé.

Elveszve

Ma jutott eszembe először, hogy nem vagyok otthon. Hátizsák és szék a szekrényem, más ágyában és ágyneműjében alszom, idegen tányérból eszem. És amikor egy házzal odébb megyek, mindent bepakolok a hátizsákba, és az új helyen kezdődik az egész elölről. Ez így megy egy hónapig, közben ugyanezt legalább ötször eljátszom. Mindvégig a családtagjaim között vagyok, csak ugye nekem kell a nyakamba vennem széles Erdélyországot, ha már ilyen szépen szétszóródtak mindenfelé (Várad, Kalazsvár, Vásárhely, Csík, „Sápsiszángyér”, Gyulakuta), és egyesek nekifogtak gyereket szülni, mások pedig öregedni. Ja, és csak nekem nincs autóm, hogy félreértés ne essék.

Szép lassan odajutok, hogy a szegedi kollégiumi szoba „otthonabb” lesz, mint a testvéreim vagy a szüleim lakása. A keresztanyámé sosem lesz idegen, mert két évig laktam nála. Máshol vendégnek érzem magam, pedig senki sem viselkedik így velem. Nem az idegenség vagy a sok távollét miatt. Hanem mert nem a saját dolgaim között vagyok, többnyire mások idejéhez, életéhez alkalmazkodom, és ez gyökeresen eltér az enyémtől. Kifáraszt a vakáció.

Gyerekszáj

Tegnapi sztori. Hároméves égedelem mocsok kölyök unokaöcsém a reggeli öltözésemnél asszisztál. Meztelenül szoktam aludni, a mások előtti maradék szemérmességemet pedig már akkor levetkőztem, amikor a nővérem lányai megszülettek. Ugyanis folyton bevonultak (bevonulnak) a fürdőbe, amikor a kádban áztam (ázom), az ajtót pedig nyitva hagyták (hagyják). Szegény (halálosan prűd) sógorom egyszer rám is nyitott, azt hitte, a nővérem van ott. Aztán rájött, hogy nem...
Szóval az unokaöcsém. Beszélgetünk, közben veszem fel a blúzomat. A gyerek nézi-nézi a mellemet, s egyszercsak megkérdi: „te néni vagy?”

Bánkódó

Múlt éjjel elszomorodtam. Szeretem a meghitt, hajnalig tartó beszélgetéseket, a legutóbbi azonban fizikai fájdalmat okozott, és az első tíz percben tudtam már, mit kell végighallgatnom. Sejtettem, hogy sor fog kerülni rá, és azt is, hogy ennek valószínűleg nincs még vége, mert a történet folytatódik. A többi szereplő is ugyanilyen figyelmet kíván majd. Réges-régi sérelmek hangzottak el egy ott nem lévő harmadik személy kapcsán, én pedig hol a védő, hol a vádlott szerepét töltöttem be. A végén pedig arra próbáltak rávenni, hogy egyúttal bíró is legyek egy olyan ügyben, amelyben nincs (mert nem lehet) bíráskodás, és végképp nem én vagyok alkalmas a célra. Mert elfogult vagyok mindkét irányba, mert nem várhatja el tőlem senki azt, hogy két olyan ember között válasszak, akiket nagyon szeretek, ragaszkodom hozzájuk, és születésem óta ismerem őket.

A távollévő „vádlott” pedig hozzám hasonlóan szenved a hidegség és tapintatlanság ilyen megnyilvánulása miatt, és csak azzal vigasztalom magam, hogy mindezt ő nem fogja tőlem meghallani. Eltemetem magamba, valahova jó mélyre, hogy ne lássa senki.  Megriaszt az agresszív, letámadó érvelés, ahol minden eszköz megengedett: szúró (soha el nem maradó) megjegyzések, kinyilatkoztatott ítélet, az empátia szinte teljes hiánya, a nekem-van-igazam felsőbbrendű bizonyossága.   Bármennyire is kapálózom ellene, szép lassan rá kell döbbennem arra, hogy minden erőfeszítésem és közbenjárásom kudarcot fog vallani. Tehetetlenül állok, és végig kell néznem egy olyan szomorújátékot, amelynek egyúttal szereplője is vagyok, mint az ütköző a vasúti kocsikon. A szobában meleg van, engem pedig órák óta ráz a hideg.

Munkahely

Április 9-én beküldtem a cv-t és a motivációs levelemet egy nagy cégnek (Pestre), „tolmács asszisztenst” kerestek. A fényképes önéletrajzot kicsit furcsálltam, mert akkor most nippnek kellek vagy dolgozni? De most az egyszer ugye. Mert dolgozni akartam. Válasz ma érkezett. Az egy dolog, hogy nem engem választottak (várható volt), ez annyira nem is szomorított el, de az érvelés a legjobb: „A beérkezett pályázatok kiértékelésekor úgy ítéltük meg, hogy eddigi pályafutása nem minden pontban egyezik elvárásainkkal, ezért sajnos, a pozícióra nem Önt választottuk.”

A nyelvtudásom úgy látszik, nem igazán fontos. És még merje valaki azt mondani, hogy milyen fasza dolog fiatal pályakezdőnek lenni...

Kolozsvár

Igenis itt vagyok, méghozzá néhány napig. Némi levéltár és könyvtár után esti találkára, borozgatásra, beszélgetésre naponta készen állok. A türelmem szinte a végtelent súrolja. Ismétlése következik Vásárhelyen, csak éppen a levél- és könyvtár marad ki...

Egyik kedvenc

Nemes Nagy Ágnes

Virág

Pompás virág vagy, hosszú, karcsú száron.

Kecses kezedben, mint levél alatt

bújik meg emlék, fény-folt, pillanat,

bimbóban, várva, hogy valóra váljon.

Csírájukat lágyan eresztve csontig

bőröd alatt alusznak a csodák.

Kutatni, járni, kell-e még tovább?

Mindenhez illesz, s minden rád hasonlít.

Úgy szeretlek, mint nőt a férfiak.

Mint buja bokrot, szépséged kitárod:

rádnézek, és a válladból, kezedből,

derekadból, a szádból és szemedből,

mint piros lángok szöknek, bomlanak

szüntelenül az új, sötét virágok.

Ébredés

Izzadtan és rémülten riadt fel. Mellette egy test szuszogott békésen, a mozgásra átfordult a másik oldalára, háttal neki. A paplant az éjszaka folyamán szinte teljesen lerúgta magáról, halványbarna mellbimbója libabőrös volt, a foga vacogott. Betakarta, finoman végigsimított a tarkóján, az ajkával megérintette a vállát. Érthetetlen, talán elégedett morgás volt a válasz. Lassan lecsúszott az ágyról, a talpa megrezzent a hideg fán. Egy darabig állt a sötétben, majd halkan az ablak felé indult tapogatózva. Átlépte az ágyról lelógó kart, de az egy pillanatra mégis érintette a combját. Forró, emlékező borzongás futotta át.

Kilesett a függöny mögül. Az utcai lámpa csíkokban férkőzött be a szobába. Csend volt az utcán, a hajléktalanok is aludtak. A sápadt fényben körülnézett: papírok és sebtében levetett ruhák hevertek a földön szerteszét. A derengés eltűnt a sötétítő mögött, megint teljesen éjszaka lett. Rázta a hideg, a veríték szinte jéggyöngyökké fagyott rajta. Reszketve ölelte át magát, de amint ujjbegyei a vállához értek, hirtelen megmerevedett. Meztelen vagyok, suttogta, meztelen.

Dicsekszem

Na, színnek megvallása következik. Mert én kivételesen oooolyan elégedett vagyok magammal, hogy most már végképp nem bírom titokban tartani. Mert igenis sikerült a francia felsőfokú nemzetközi nyelvvizsgám, amire kemény hat hetet tanóltam, és 82%-os lett. És ugyancsak ez alatt az idő alatt készültem fel a tolmácsképzőre is, és ma tudtam meg, hogy bejutottam oda is. És ettől most végre elégedett vagyok, és ugrálok az ágy tetején. Ha sikeresen elvégzem, akkor egy év múlva társadalomtudományi és gazdasági szakfordító és tolmács leszek. És akkor jöhet az EU-konferenciatolmácsi képzés, mert én már csak ilyen vagyok. És most gyorsan elvonulok kiadó szobát keresni, mert heti négy napot Pesten leszek majd, a többit meghagyom a provinciának. Reszkess, Ancora, hamarosan látni fogod a loknis szoknyámat...

„Nem elég érett a döntésre”

Adott egy 16 éves lány, aki teherbe esett, és abortuszt akar. Colorado állam törvényei szerint szülői beleegyezés kell hozzá. A lány apja meghalt, az anya neveli, iskolás, nincs munkája, és van egy fiútestvére, akinek a gyerekét ugyancsak az anyja neveli. Az anyával nem valami fényes a viszonya, de kielégítő. A bíró nem engedte az abortuszt, mert az érvelése szerint a lány nem elég érett annak eldöntésére, hogy abortuszt kérhessen („she lacked the maturity to decide whether to have an abortion”).

Értem. Tehát ahhoz nem elég érett, hogy abortuszt hajtsanak rajta végre, de ahhoz már igen, hogy 16 évesen kihordjon, megszüljön és felneveljen egy gyereket. Micsoda önző csaj: 16 évesen nincs munkája, és pofátlanul iskolába mer még járni. Ahelyett, hogy végre tudomásul venné, hogy a nőnek az a dolga, hogy V betűbe tegye a lábát, és szent áhítattal magába fogadja a megtermékenyítő magot, amit aztán kutyakötelessége kihordani, ha beledöglik is. Gumit bezzeg nem húzunk, mert ciki, férfitablettát nem gyártunk, mert a férfilélek nem tud dűlőre jutni vele, vasectomia: óóó, az ooolyan „férfiatlan”, és különben sem tájékoztatunk róla alaposan, nehogy valaki rájöjjön, hogy a farka attól még ugyanúgy feláll. Szóval védekezzen a nő. Az abortuszhoz való jog pedig: jogod éppen van hozzá, csak találj egy bírót, aki ezt elismeri.

Rend?

Költöz(t)ünk. A nagyja már megvan, még csak néhány kompót maradt a második emeleti szekrényben. A fűszereim hatalmas zsákban várják a hétfői szabadulást. Akkor ugyanis lesz tartójuk. Az evőeszközök már megtalálták a helyüket, és az edények is rendezkednek. Azonban a legelső dolog, amit összeszereltünk, a számítógép és a laptop volt. Függőség? Cipekedés és rendezés közben Tina Turnerrel együtt énekeltem ki a világba, hogy Missing you, meg hogy I don”t wanna fight no more, meg azt is, hogy Open arms.

Közben pedig tematikusan elrendeztem az itteni könyveinket: Paul de Man megtalálta méltó helyét Derrida, Rorty, Berszán és Odorics mellett, a korszakommal foglalkozó szövegek újabb tematikus blokkba kerültek, míg az általam szépirodalomnak nevezettek megint más köteget alkotnak. A saját anyagom szépen bekötve egy külön polcon, a bekötésre váró kéziratok (nem az enyémek) pedig egy másikon. A CD-k, DVD-k ugyancsak tematikusan a számítógépek fölötti polcon (klasszikus és modern zene, filmek, programok), a falvédőn néhány fénykép az otthoniakról, a ruhák élükre rakva a szekrényekben.

Ha azt is be merném vallani magamnak (amit tudok amúgy), hogy mi elől menekülök ebbe a kényszeres rendezésbe, már jól is érezhetném magam.

Packa

Úgy látszik, mindenki költözik: ő is, meg ő is. No hát én is, habár ez viszonylag kisméretű dolog lesz. Igaz, a négy év egyetem alatt minden évben költöztem legalább egyszer, úgyhogy tiszta luxus volt eddig, hogy két éven keresztül ugyanabban a kollégiumi szobában lakhattam. Hát ez változott meg a múlt heti döntéssel. Amelyről ordít, hogy olyan emberek hozták meg, akik:
1. életükben nem laktak kollégiumban, ergo halvány lila izéjük sincs arról, hogy mit jelent;
2. soha nem láttak közelről egyetemista költözést (ami azt jelenti, hogy hívod a barátokat, és segítenek cipelni).

Ehhez képest drága izgató és gondnok urak kitalálták az alábbiakat: 50 bentlakó maradhat nyárára, a többi mehet a szeme világába, szeptember elejéig ne is lássák. Mi bent maradhatunk a PhD miatt. A többi szerencsétlen haza kell költözzön, s aztán vissza. Na de hogy mi se kényelmesedjünk el a nagy jólétben, kitalálták, hogy nyárára bizonyos emeleteket ki kell teljesen üríteni, mert fizetős vendégeket fogadnak. Nevezett urak szerint ugyanis a szent vendégnek (nyugdíjas, diák stb.), aki csakis éjszakára fog itt lenni, nem mindegy, hogy a mellette lévő szobában valaki csendben PhD-zik vagy párnába fojtott orgazmusa van. Vagy mindkettő felváltva. Már bocsánat az idegen szavak használata miánn.

A döntés a következő: a bent maradók egy része a negyedik emeletre költözzön, a másik az elsőre vagy a földszintre. Mondanom sem kell, hogy az első emelet felét is kiadják, érdekes módon az nem zavaró... Ami persze azt jelenti, hogy aki pechjére nem jó helyen lakik, annak menni kell máshova. Nekünk a másodikról a negyedikre kellett vón, ami nemcsak hogy melegebb, hanem kisebbek a szobák is, ráadásul vannak olyan objektív dolgok az életemben, mint a szívem. Ami lelkiismeretesen dobog, csak nem szabad erőltetni, mert aztat nem szeresse, s gyorsabban kezd dobogni, aztán egyszercsak képes abbahagyni a mucsok. Mondok a gondnoknak, hogy én oda nem tudok felmászni, hiába is próbálkozom vele: iciri-piciri lyukacska, örökletes koszorúér izémizé, oxigénhiány, cianózis, endzsájná. Teátrális karszéttárás: ő micsináljon? Mondok, ne tegyen oda fel, mert esetleg rosszul lészek, osztán gyün mentő, orvosok, nitroglicerin pirula a nyelvem alá, oxigénpalack, mittudomén. És akkor ki vállalja a felelősséget?

Mérgelődik erőst, hogy megfogtam, de hát az mégsem lehet, hogy teljesen belássa az érveimet (értsd: szaros PhD-s csitriét, aki meg meri kérdőjelezni Méltóságos Gondnok Úr tökéletes döntéseit), mert a látszatot ugye meg kell őrizni, úgyhogy most költözhetünk az első emeletre, mert a második blabla... Nem beszélve arról, hogy ősszel vissza kellene költözni, de abból nem esznek, mert akkora hisztit vágok, hogy izgató és gondnok urak maradék szürke hajacskája kihullás közben fog megfehéredni. Kompromisszumra kész vagyok, marha nem.

Tisza-parti ajándék sultanustól

Velem borozni kell. Akár a Tisza partján is. Padon vagy az egy méter magasban lévő párkányon. Amire háttal felülni nekem harmadszorra sikerült. Miközben Füles gonoszkodva vihogott (azért nem hagyta volna, hogy bajom essen), én hitetlenül (és magamon nevetve) próbálkoztam, a magasságiszonnyal küzködő Sultanus pedig attól féltett, nehogy háttal érjek földet a túlsó oldalon, ami három méteres zuhanórepüléssel járt volna. Fehér borocska volt, és finom úri társaság. És néhány fénykép. Füles is ott volt elvileg, de ő nem magamutogató, mint Szerénységem.

Babonafeljegyzés

Az alábbi szövegrészlet Szepsi Csombor Márton feljegyzése egy nyelvtankönyvben, 1609-ből. A kritikai kiadást Kovács Sándor Iván követte el, és a neten is meglelhető. Onnan lopkodtam én is. Íme a pénzkeresés egyik módja, betűhíven.

Az földbe el töt penz mimodon kellien keresnie

Keressed az akasztot embernek kötelet, tepd megh es czinalij giertija belet belöle, sodorvan czinalij giertiat az Rajnak elsö Rajnak viaszabol, giucz megh, es valahol az penz leszen, el aluszik, ha penighlen nem leszen, mind megh egh.
Magiarul imig vagion eltöt aranijnak, ezüstnek, onnak, penznek es egieb draga marhanak megh lelesere.

(Most már csak meg kell lincselni valakit.)

Fáradt bejegyzés

Kicsit összefolynak a napok mostanában. Eddig pontosan tudtam, hogy hányadika van, milyen nap, hova megyek és miért (többnyire ezt is tudtam azért), mert voltak kötött időpontok az életemben, amelyek tagolták a heteimet. És bármennyire is feszengtem a közeledésükkor, mégis olyan furcsa vidámsággal és kíváncsisággal vártam őket, hogy meglepődtem magamon. Ezek most megszűnőfélben vannak: maradt még egy-kettő erre a hétre, de ezekre egyáltalán nem vagyok kíváncsi, nyugtalanítanak; legszívesebben menekülnék előlük, megállítanám az időt, kitolnám az időpontokat, a végtelenségig húznék egyetlen napot. Mert pontosan tudom, hogy mi fog történni, és ez a tudat nem örömmel tölt el.
 
Az elmúlt hetek megfeszített munkája és az éjjelekkel teljesen összegabalyodó nappalok miatt úgy érzem, csak a fejemet kell letennem, és máris elaludnék: bárhol, bármikor, akár kifacsarodott testhelyzetben is. Állva régóta tudok már aludni (hja, aki a román „gyorsvonatokkal” utazott 100 km-t legalább két óra alatt hajnalban, az megedződik), nemrég elaludtam a gép mellett úgy, hogy közben chaten beszélgettem valakivel, de szégyenszemre el tudok aludni egy könyv mellett is, ami mindennek a teteje. Mert történetesen nem az integrálszámításról olvasok...
 
Két napja szédülten kóválygok, nem tudom, hogy miért és hova kellene mennem, tegnap két óránál többet nem voltam képes a könyvtárban ülni, és legszívesebben kifutottam volna a világból, hogy a sarkán megpihenjek. Amikor pedig végre lefekszem azzal a gondolattal, hogy este van, ideje aludni, akkor folyton kipattan a lehunyt szemem, mindenfélék jutnak eszembe, amik miatt nem tudok elaludni, és hosszú ideig kínlódom az elalvással. És másnap kezdődik az egész elölről.