1 4 5 A megbízhatatlan narrátor memoárjai – Memoirs of the unreliable narrator: 2010

2010/12/31

B. ú. é. k. (avagy az évtized utolsó agresszívkodása)

Nem pedig: BUÉK, B.U.É.K., B. U. É. K.,  BÚÉK, B.Ú.É.K., B. Ú. É. K. És nem is: Boldog Új/Uj Évet Kívánok, boldog Új/Új Évet kívánok  Csak egyszerűen: Boldog új évet kívánok! Vagy: B. ú. é. k. És most szépen mindenki javítsa ki a még el nem küldött e-maileket, fészbúkos, iwiwes, messengeres, hájfájvos stb. státuszüzenetet, és legyetek jók az Uj Évben. Nem úgy, mint én, aki este háromnegyed hétkor is osztja még egy kicsit az eszet.

Nem pedig: BUÉK, B.U.É.K., B. U. É. K.,  BÚÉK, B.Ú.É.K., B. Ú. É. K. És nem is: Boldog Új/Uj Évet Kívánok, boldog Új/Új Évet kívánok

2010/12/16

Ha túlélem ezt a hetet,

akkor megfogadom, hogy soha az életben többet nem fogadok meg semmit. Tennivalók mostantól szombat estig: fordítás, kórus, készülés arabra, gyakorlás, arab, vásárlás (ezt ketten), főzés, sütemény megsütése estére, beéneklés, karácsonyi koncert. A lakás kitakarításáról most szemérmesen hallgatok, azt harmonikus egyetértésben két óra alatt megoldjuk. Karácsonyi menü? Bruhaha. Túrós csusza lesz meggykompóttal, ha továbbra is csak 24 órából áll a nap. Talán levegőt is tudok majd venni időközben. De leginkább csak kapkodva. Adieu, mélylégzés.

2010/12/09

Gyermekvédelem (?)

Vigyázat, demagóg leszek. 2008-ban kiderült, hogy egy szülőpár és a nagyapa az általuk nevelt négy kisfiút bántalmazta, rendszeresen megerőszakolta, és mindenféle ocsmányságra kényszerítette. A gyerekeket szerencsére már akkor kiemelték a családból, bár a gyerekvédelmi rendszer működése is megérne most néhány szívből jövő káromkodást.  

Most olvasom, hogy a három vádlottat kiengedték az előzetesből, mert „a vádlottak évtizedek óta a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Rásonysápberencsen élnek, itt dolgoztak, más településen nem voltak rokonaik. Szökésüktől, elrejtőzésüktől nem kell tartani, így a bizonyítás hátralévő részét sem veszélyeztetik.” Megható, igazán. Ha évtizedek óta egy faluban laknak, biztosan nem fognak megszökni, hiszen csak pár év börtön (és a többi fogvatartott gyűlölete) vár rájuk, nem? Attól sem kell esetleg tartani, hogy most saját gyerek híján más gyerekeket fognak brutálisan bántalmazni, kínozni és szexuális aktusra kényszeríteni? Esetleg megpróbálnak bosszút állni? De bezzeg Geréb Ágnest (akinek egyébként nem vagyok rajongója) előzetesben tartják, nehogy meglógjon. Javasolnám a bírónak, hogy legközelebb bébiszitterként fogadja fel ezeket a drága embereket a gyerekei mellé, ha már ennyire megbízik bennük. Ja, hogy máséval könnyebb a csalánt verni...

2010/12/06

Mint a sót az ételbe

...annyira kellett ez most nekem. Az úgy kezdődött, hogy a pénteki havazás és a fóti baleset miatt két óra alatt értünk be Vácról Pestre, és a 6-7 órás utazás helyett 12 alatt tettük meg az utat Salzburgig. Az egyik megállóban ökovécék voltak. Ez azt jelenti, hogy 50 centért madárfüttyöt lehet hallgatni pisilés közben, a falra pedig napraforgókat és zöld rétet festettek.  Salzburg egyébként tényleg nagyon szép város. Szombaton eléggé zsúfolt volt ugyan a sok turista miatt, de azért elfértünk mi is. Temető, katakombák, Mozart-ház, csokigolyók, forralt bor. A szokásos. Délután éneklés a Dómban (állítólag hideg volt, én kigombolt kabátban üldögéltem). Kissé megilletődve fújtuk, de a hallgatóságnak tetszett. Vasárnap délelőtt a misén énekeltünk, nagy meglepetésünkre megtapsoltak a végén. Egyébként pedig dec. 18-án este hattól a váci zeneiskolában karácsonyi koncert lesz, lehet jönni.

2010/11/26

Menőmanó

Hétfő óta 16 km-t gyalogoltam. Mivel a belváros másfél km-re van, ezért egy oda-vissza séta már kitesz 3 km-t. Élelmiszerbolt van itt is, de piac csak a belvárosban. A kóruspróbák már 2,8 km-re vannak: oda gyalog megyek, aztán autóval hoznak visszafelé. És mivel ezen a héten úgy alakult, hogy naponta el kellett menni valamiért a belvárosba (hétfőn kórus, kedden piac, szerdán fogantyúk és lábak a polcnak, csütörtökön kórus, pénteken piac és élelmiszerüzlet), hát összegyűlt kb. 16 km. Két hete volt még némi izomlázam, ebből mostanra annyi maradt, hogy kicsit fáj utána a lábam, de izomláz már nincs. Fitt leszek, mint a gyalogkakukk. Bibip.

2010/11/21

Pénteken a Westendben...

...egy jóvágású fiatalember megdicsérte a szoknyámat. Hogy milyen szép és milyen jól áll. Aztán gyorsan meg is kérdezte, hogy nem akarok-e ismerkedni. Szinte félrenyeltem az ételt. Tőlem még senki sem kérdezte ezt meg. Mikor arra vártam, hogy valaki kérdezze már meg, akkor nem kellettem senkinek. Mikor kellettem volna (ha volt ilyen egyáltalán), akkor foglaltat jeleztem.  

Szóval ott ülök a thai pirított tészta mellett, velem szemben áll egy férfi, s azt mondja, hogy ismerkedni akar. Én pedig ülök meglepetten, mert fogalmam sincs, hogy mit kell ilyenkor válaszolni. Lehet, hogy éppen valami visszaeső erőszaktevő karmaiból menekültem meg (bár idegenekkel egyébként sem megyek el sehova), de az is lehet, hogy tényleg csak ismerkedni akart a szerencsétlen. Azt hiszem, az arcomra volt írva, hogy fogalmam sincs, mi a következő lépés. Eldadogtam valami olyasmit, hogy „szívesen beszélgetek veled, de én... de nekem...” Mennyire béna ez. Először is: mi az, hogy „ismerkedni”? Barátnő kell neki vagy ismerős? Mert ha az utóbbi, akkor nem traktálom a magánéletem különféle vonatkozásaival. Másodszor is: mit mond az ember lánya, mije/kije van neki? „Foglalt vagyok?” „Van párom/kedvesem/szerelmem/férjem/vőlegényem?” Én végül a „szívesen elbeszélgetek veled, de nekem van párom”, majd gyorsan fülig vörösödök verziót választottam. Választottam? Ez jött ki a számból a nagy meglepetés miatt. Azóta is vihogok. Hogy lehet ekkora marhaságokat mondani? Emberünk még feltett néhány általános kérdést, aztán álldogált egy darabig, majd udvariasan elköszönt. Én pedig hideg ebédet ettem. Kellett nekem bájologni. A fagyihoz már előkotortam az arabot, és teljesen beletemetkeztem. Az igetörzsekkel könnyebben elbánok, mint ismerkedni vágyó férfiakkal.

2010/11/15

Kicsit túl sok

mostanában a hirtelen felbukkant, hetek óta nem látott jóakaróm. Aki csak az én javamat, és csakis miattam, naná. Dehogy akar megsérteni, beleszólni, kitolni velem, kizárólag az én érdekeimet tartja szem előtt, és hát ezért értsem meg, fogadjam el, lássam be. Kérem vissza a rosszakaróimat.

2010/11/14

Szupergyors fogyókúra

Nagyon hatékony, akár napi 3 kilót is lehet vele fogyni. Én legalábbis ennyit fogytam. Ráadásul olcsó, gyors, nincs jojó. Szóval hogyan fogyjunk le egyetlen nap alatt három kilót: új fürdőszobai mérleget kell venni.

2010/11/09

Átmeneti állapot

A júniusi beázás óta tegnap éjjel háromig átmeneti állapot volt. Éjjel háromkor kipakoltuk az utolsó költözős dobozt is. Pesten a beázás (kaparás, festés, száradás stb.) miatt a fürdőszobában tartott dolgokat dobozolni kellett. A ruhákat is egy időre, amíg kimeszelték a lakást, úgyhogy néhány héten keresztül bőröndből öltöztünk, a szobában ettünk, a fürdőszobás doboz tartalmából válogatva mosakodtunk. A helyzet bája pedig azt is megkövetelte, hogy két napig rendeltük az ételt, mert a konyhát is meszelték. Aztán jött a költözés – a fürdőt a száradás és a költözés közötti két hétre már nem pakoltuk vissza, csak a legszükségesebbeket –, megint minden ruhát szekrényből ki, dobozba be. Az új lakásban „csak” egy hónapig kellett bőrönd+doboz segítségével öltözni, de végre kész a szekrény, múlt éjjel azt pakoltuk be nagy szorgalmatossággal. Vége az átmeneti állapotnak, nincs több kipakolandó doboz. Nem is hiszem el. Szóval: nincs több kipakolandó doboz. Nincs. Most már csak függöny kellene az ablakok elé, hogy a szomszédok ne lássák, milyen színű ágyterítőnk van.

2010/11/07

Koncert ugrálós karmesterrel

Sting-koncert volt, elmentünk. Bár nagyon szeretem, kicsit tartottam attól, hogy balul sül el ez a szimfonikus zenekaros vállalkozás. Kellemesen csalódtam, hogy ilyen közhelyekkel éljek. Sting még mindig tud énekelni, a Royal Philharmonic pedig úgy tűnt, belevaló, simulékony emberekből áll. No meg egy pattogó karmesterből, akit sosem kellett kivetítőre vinni, mindig pontosan látszott, hányat ugrik. Nagyon jól sikerült a Moon Over Bourbon Street szimfonikus verziója, az utolsó daloknál már mindenki állva tapsolt (a karomban persze most izomláz). Még elcsíptük az utolsó vonatot haza. Ma hattól Mozart-féle Requiem, de azt már nem én hallgatom, hanem előadom. Mármint kórustagként. Szabályosan izgulok, milyen lesz.

2010/10/29

Nesze nekem gyertyafény

Meghitt, gyertyafényes vacsorát terveztem 24-re. Két óra körül elvették a villanyt (az egész környéket érintette valami hatalmas izé). És nem is volt órákon keresztül. Úgyhogy nem készült el a kacsacomb, hanem az ünnepi estebéd átalakult fagyasztóból előkapott almás hússá és rizsköretté. Amit meghitt gyertyafényben készítettem el a fiúk kitartó biztatása mellett, akik igyekeztek úgy tartani a gyertyát, hogy a rizs és a hús ne legyen (nagyon) viaszos. Aztán hasonló meghitt hangulatban ettük meg az ebédet, majd elővettük a Rizikót. Amikor este hét körül megint volt áram, csodálkoztunk, hogy honnan jön ez az erős fény. De legalább megkaptam a gyertyafényes hangulatot, egy szavam sem lehet. És most már emlékszem arra is, miért örültünk gyerekkorunkban annyira, amikor kiderült, hogy ezentúl nem veszik el este 9-kor a villanyt.

2010/10/27

Napi rinyálás

Amikor megtudtam, hogy pikkelysömörös a fejbőröm, hősiesen szembeszálltam vele. Rendszeres kenegetés, kortizonos cseppentgetés. Most már csak csíp a kénes-szaliciles kenőcs, és bosszant, hogy egy egész napom elmegy a hajmosásra. Mert ilyen gyönyörű sárgásra bekent fejjel csak nem mehetek az emberek közé. Esetleg megpróbálom valahogy éjszakára áttenni ezt a kenegetéses dolgot, csak akkor meg azért nem fogok aludni, mert: 1. csíp, 2. recseg a fejemen lévő műanyag izé, ami megakadályozza, hogy kénes legyen a párnám, 3. esetleg bepállik alatta a fejbőröm, az lesz még csak a vagány. Tudom-tudom: sose legyen ennél nagyobb bajom, másoknál a psoriasis nem áll meg a fejbőrnél (nálam szerencsére avatatlan szemek nem is látják), és különben is: menjek a Holt-tengerhez. Nem is olyan rossz ötlet. Arabul ott is lehet tanulni. Sőt.

2010/10/17

Elköltöztünk

ezért nem írtam semmit, mert napokig pakoltunk, aztán tegnap a szállítók másfél óra alatt mindent felraktak az autóra. A konyha már üzemképes, legalábbis kalácsot már gond nélkül lehetett sütni. A könyvek, ruhák még dobozban, a héten az is rendeződik. Üzenem a tavalyelőtti besurranó tolvajnak, hogy ha eddig nem próbálkozott újból, akkor most már nem érdemes visszamenni, teljesen üres a lakás.

2010/10/12

A tolmácsférfi, az íróférfi és a politikus úr

Írónő, politikus asszony, költőnő. Ismerős? Sőt, mondok meredekebbet is: tolmácsnő. Jóóóó, tudoooom, a könyvcím az máááás. Az eredeti címe egyébként Lost in Translation volt. De akkor is: költőnő, tanárnő, sőt: politikus asszony stb.? Minek? Ahelyett, hogy titokban hálát rebegnénk azért, hogy a magyarban nincs grammatikai nem. Teljesen felesleges és (feminista szemszögből nézve is) számomra kifejezetten kontraproduktívnak tűnik, hogy a grammatikai nemmel megnyomorított (mindjárt kapok a fejemre, hogy értékítéleteket hangoztatok, és nem vagyok elég objektív) nyelvek mintájára mi is elkezdjük generálni ezeket. 

Gyakorlatilag ezzel a megkülönböztetéssel pont a patriarchális berendezkedést erősítjük fel  – „lám-lám, XY nem is igazi író, csak írónő”. És így lesz pejoratív kicsengésű az ápolónó meg a társai. A „tolmács” szónak a magyarban nincs neme. Ha a szakmában lévő nemi eloszlást nézem, akkor a tolmács = nőnemű tolmács, így igazából tolmácsférfit kellene mondani, hogy jelezzük: az illető olyan szakmát választott, amelyben a neme eltér a mainstreamtől. Mert ugye elvileg ezért mondunk írónőt, hogy ezzel a megkülönböztetéssel jelezzük: ez egy „férfias” szakma, de XY nőként ír, tehát eltér. Ezzel pedig azt érjük el, hogy a szakmák teljesen semleges megnevezését alapvetően úgy határozzuk meg, hogy azok „a férfiakéi”, és a nők ehhez képest jelennek meg. Ezt a németnek muszáj jeleznie (ld. StudentIn), a magyarnak nem. Úgyhogy én inkább azt javasolnám, hogy ne bonyolítsuk a saját és a magyarul megtanulni akaró fanatikus őrültek életét jobban a kelleténél. Vegyük inkább tudomásul, hogy nincs grammatikai nem, és ne is akarjunk mindenáron csinálni. Ha igen, akkor kiabálok. Hangosan és csúnyán.

2010/10/10

Dolog-e vagy nem dolog?

Egyik barátom meséli, hogy egy kedves ismerősétől nemrég valaki megkérdezte, hogy mit dolgozik.
– Szoftverteszteléssel foglalkozom – jön a válasz.
– És az milyen?
– Hááááát... (vakarja a fejét, hogy magyarázhatná el minél egyszerűbb példával). Kifejlesztenek például egy új játékot, és kipróbálom, hogy minden pálya és funkció működik-e, nincs-e benne valamilyen hiba, ilyesmik.
– Aha, értem. És mit dolgozol?

2010/10/06

A bizalomról

A bizalom az, amikor nem félek elmondani magamról semmit, mert tudom, hogy a másik nem használja fel ellenem vagy a hátam mögött még a leghevesebb vitában sem. Ha hívő ember lennék, azt mondanám, hogy az elmúlt időszak tapasztalatai alapján a legbiztosabb az „In God we trust”, ő legalább nem pofázik vissza. De nem vagyok, így marad a csigaház.

2010/09/30

A varródoboz

Ott van a polcomon. Nagyié volt, amíg élt. Az utolsó együtt töltött nyáron adta ide. „Én már úgysem használom, fiam.” Nem mintha én valaha is használnám – jutott hirtelen az eszembe. Pont én? Pont nekem? A világhírű kétbalkezesnek? Akinek a kötés kézimunkáját Nagyi csinálta meg egy este körkötővel, mert a „fülvédőm” az önkényes szaporítások és apasztások miatt úgy nézett ki, mint az ökörpisilés? Aki az írásost végigbőgte, mert mindig meghúzta a szálat? A horgolás még ment volna, de azt meg nem kérték az iskolában. Csak matyóhímzést meg kötést. Sok dolga volt Nagyinak akkoriban.

Erre én kapom a fiatalkorában talán kekszeket látott piros varródobozt. Gyűszű, szabócenti, varrótű, hímzőtű, tűbefűző, gombostű. Én, aki az inggombot gyönyörűen felvarrom, de egy párnát nem tudnék kihímezni. Azaz szépen nem tudnám kihímezni. „Majd megtanulod, csak türelem”, mindig ezt mondogatta. Hát elhoztam. Közben jött Párizs, a varródobozt nem vittem magammal. A polcon maradt, ahova még júliusban letettem. Nagyi pedig közben szép csendesen meghalt. Észrevétlenül, álmában. Nehogy valakit megzavarjon vele. Elgyászoltuk (el? múlt? biztos ez?), lejárt Párizs is. Nyáron otthon Nagyi régi varrógépe mellé ültem le, hátha volna hozzá türelmem. Volt. A piros varródoboz viszont még mindig itt van a polcon érintetlenül. Le kellene róla törölni a port.

2010/09/25

Mobbing

Meséli egy barátnőm, hogy a fiát (nevezzük I-nek) az egyik osztálytársa (nevezzük C-nek) rendszeresen gúnyolta, megalázta. Volt már vele osztályfőnöknél, igazgatónál, az eredménye leginkább vállvonogatás lett, mert fizikai bántalmazás nem volt, „csak” verbális. Átvitték másik iskolába, de az átmeneti időszakban (amikor már tudták, hogy elmegy, de a másik iskola még nem vette át) felerősödött az egész, és I. naponta sírva ment haza, félt iskolába menni. Néha egy-egy tanár is beszállt, gyávának és megfutamodónak nevezve I-t, számon kérve rajta, hogy miért nem próbál megbarátkozni a másikkal, adjon neki időt, mások pszichológust ajánlottak neki, megint mások behunyták a szemüket. I. most másik iskolában van, de szokott néha találkozni az osztálytársaival. Akik elmesélték neki, hogy C. most két másik gyerekre szállt rá. De melléfogott, mert az egyik az igazgató unokaöccse. Úgyhogy C. nagyon hamar fegyelmi bizottság elé került, az pedig eltanácsolta az iskolából. Tanulság?

2010/09/22

Szabad-e?

Elhallgatni valamit „a másik” érdekében? Vagy jobb mindig mindenről tudni és tudósítani? Melyik az önzőbb magatartás: elmondani vagy megkímélni? És vajon valóban kímélet lenne-e az, amit annak szánsz? Vagy őszintének tűnne-e az elmondás? Nagy valószínűséggel mindegy. Így is, úgy is kétségek közt maradsz.

2010/09/20

A legnehezebb dolog

úgy levelet írni, hogy közben fogat mosol, és bőgsz keservesen. S közben rettegsz, nehogy valaki felhívjon telefonon.

2010/09/17

Értelmezéshorizont (?)

Most olvasom itt Albánia EU-s csatlakozásával kapcsolatban: „everyone knows that the road to joining the Union is a demanding one”. És eszembe jutott egy lehetséges – meglehetősen szabad – fordítás: az Unióba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Bár nem valószínű, hogy értékelték volna a leleményességemet.

2010/09/11

Imádom a kormányt

Júliusban szerződést kötöttem a nyugdíjpénztárral. Augusztus közepén bejelentették, hogy a júliusban érvénybe lépett sürgősségi rendelet (amit júliusban még nem alkalmaztak, mert minek) minden egyéni vállalkozóra vonatkozik. És aki augusztus 20-ig nem köt új szerződést a nyugdíjpénztárral, annak irgum és burgum, valamint kamatos kamat. Az új rendelet kb. ötször annyi papírmunkát és utánajárást jelentett volna havonta, ami - ha megnézzük a román irattárak feltöltöttségi arányát - személyenként évi min. 120 kitöltött, aláírt, lepecsételt A4-es lapot jelentett volna. Természetesen két példányban. Hogy a réginek mi lenne a sorsa, azt senki sem tudta („a kormány még gondolkodik rajta”). Azt sem, hogy augusztusban melyik rendelkezés alapján kell a járulékot befizetni. Mindezt a járulékok befizetési határideje előtt két nappal.

Tegnap pedig bejelentették, hogy püpü, nem járja az egész, mert a sürgősségi rendelet csak bizonyos kategóriákra vonatkozik (ránk nem). Természetesen a járulékok befizetésének határidejét a baszakodás miatt két nappal lekéstük, de szerencsére a régi szerint fizettünk (plusz anya kiállt háromszor egy másfél órás sort hiába), úgyhogy még egy kis kamatot is fizethetünk esetleg, ha minden jól megy. És ezek után még merje valaki azt mondani, hogy Románia unalmas ország. Van itt izgalom, kérem.

2010/09/06

A gonosz határon túli, a romlatlan magyarok és az általánosítás

Nincs annál rosszabb, amikor az embert pozitív vagy negatív prekoncepciók alapján kezelik. Ha erdélyi vagy, akkor nagyjából két kategóriába tartozhatsz: 1. a romlatlan magyar; 2. az elmaradott, lenézendő magyar. Mindkettőhöz elég erős sztereotípiák kapcsolódnak. Ha romlatlannak tekintenek, és te nem felelsz meg ezeknek az elvárásoknak, például nem beszélsz felsőháromszéki kiejtéssel, vagy nem tartod „romantikusnak” a hagyományos székely falu életét, esetleg bírálni merészeled a székely autonómiatörekvéseket, akkor könnyen megeshet, hogy mindkét oldalon hazaárulónak kiáltanak ki. A „romlatlan erdélyiek” azért, mert elárultad az Eszmét, a magyarországiak pedig azért, mert „erdélyi létedre” oda nem illő és vérlázító gondolataid vannak.

Ha romlatlan erdélyi vagy, akkor tessék a hosszú haj és a bokát takaró szoknya mellé ennek megfelelő eszméket vallani, két lépéssel a hites urad mögött menni, és naphosszat áradozni arról, amiről éppen elvárják. Ha az elmaradott kategóriába sorolnak (ez is teljesen önkényes, nem feltétlenül te tehetsz róla), akkor napestig hallgathatod a történeteket azokról az erdélyiekről, akik „idejöttek” a rendszerváltás után, és becsaptak valakit, pocsékul végzik a munkájukat, szélsőjobbosok, valamilyen vélt vagy valós oknál fogva lenézik a magyarországiakat stb. Felkötheted a gatyádat, mert az esetek nagy részében többnyire csak azt éred el, hogy téged kivételként fognak kezelni. Azaz nem önmagadért, hanem a többihez képest fognak megítélni.

És hát istenkém, ebben az esetben én nem igazán érzem dicséretnek a „te kivétel vagy, bezzeg a többi” kezdetű mondatokat. (A románozásról nem is beszélve.) Ismerős, ugye? Van a „lusta cigány”, akinek a vérében van a lopás, és van az, aki „cigány ugyan, de...” Az pedig nagyon ritka, hogy „Kolompár Dzsenifer a legjobb barátom.” És pont. És nem annak ellenére, hogy cigány. Hanem mert csak. Tőled - joggal - elvárják, hogy ne arctalan masszaként beszélj a magyarországiakról, de téged minden további nélkül (természetesen nem mindenki - másképp nem lennének itt barátaim) lehet skanzenfiguraként kezelni, ilyen-olyan célok érdekében felhasználni, mutogatni, lenézni, és úgy beszélni rólad, mintha múzeumi tárgy vagy állítható szavazógép lennél.

Esetleg magyarázni neked a bizonyítványt egy népszavazás kapcsán - amikor egyetlen szóval sem említetted soha, nemhogy számon kérted volna. Kellemetlen érzés, amikor akaratod ellenére gyóntatópappá válsz, mert amint kitudódik, hogy honnan származol, azonnal megindul a gyónás, hogy ki miért szavazott úgy, ahogy. És mikor végre szóhoz jutsz, és elmondod, hogy téged ez most már igazán nem érdekel, akkor te leszel a hálátlan erdélyi. Hiába no, mindenki láthassa, hogy milyen nehéz az erdélyiek sorsa. Ne tegyétek még nehezebbé.

2010/08/30

Túlérzékeny vagy!

Ez a bejegyzés kivételesen nem rólam, a gonosz önző gyerektelen ateistáról (GÖGYA) szól, illetve csak nagyon kicsit. Annyiban érint, hogy én is a „túlérzékeny” emberek közé tartozom. Általában akkor neveztek túlérzékenynek, amikor: 
  • nem díjaztam, hogy ugyanazt a poént sütik el huszonötödszörre a rovásomra (többek között az alábbi kategóriákban: családnév, foglalkozás) egyáltalán nem vicces vicceket meséltek (szőke nő negyvenedszerre is, zsidók Auschwitzban stb.)
  • jeleztem, hogy nem kívánnám vissza a 19. századi Magyarországot, bármennyire is szeretem (de nem sírom vissza) azt a korszakot
  • szembeszálltam az apai verbális nevelés eszközeivel (hitvány, hálátlan, szégyelld magad - áhh, az a hangsúly)
  • az ötödik, ugyanattól az embertől érkező „de miért nem akarsz gyereket?” kérdésre már nem udvariasan válaszoltam, hanem odavetettem, hogy „semmi közöd hozzá” 
Az a jó ebben a címkében (de akár bélyegnek is nevezhetném, mert szabályosan megbélyegzik vele az embert), hogy bármikor és bárkire alkalmazni lehet, aki valamilyen oknál fogva (nekünk nem tetsző) ellenérzését fejezi ki. Csak rásütjük valakire, s többet az életben le nem mossa magáról. Kiváló technika: egyszer kell sikeresen alkalmazni, utána már csak felidézni kell az illetőnek, hogy „de akkor is milyen hisztisen reagáltál”. Mert bizony a hiszti a túlérzékenység szinonimája az ezzel élő emberek szemében. S aki „hisztizik”, azt nem kell komolyan venni, bátran ki lehet nevetni, tovább hergelni. Lehet mondogatni neki, hogy mennyire önző, hogy nem akar gyereket, példálózni a 19. századi törvényekkel, bezzeg akkor mindenkinek megvolt a maga helye, bordélyházak is voltak, akkor bezzeg rend volt, aztamindenit.

Vagy el lehet neki mondani huszadszorra is a gyerekével kapcsolatban, hogy biztosan tudat alatt ő azt akarja, hogy a gyereknek valamilyen betegsége legyen, mert akkor ápolhatja, és kiélheti magát az anyaságban (mert másra nem képes - ezt beleérti a „jóakaró”), uralkodhat fölötte stb. A túlérzékenység bélyege a másik hiteltelenítésére szolgál. Nincs mögötte racionális, logikus érvelés, és nincs is rá szükség. Általában olyankor szokták alkalmazni, amikor kifogynak az érvekből, elrontod a „csudajó viccet”, vagy (és ez a legjellemzőbb) a másik fél mindenáron ragaszkodik ahhoz, hogy az övé legyen az utolsó szó. Azt hiszem, inkább maradok túlérzékeny, mint tapló. Így ugyan a taplóé marad az utolsó szó (legyen vele boldog), de nem adom át a saját magam fölött gyakorolt hatalmat. Ti is túlérzékenyek vagytok?

2010/08/23

Hó végi elszámolás

Ebben a hónapban:
  • 16 (eddig nem ismert) ember tette fel a „na és hány éves vagy, kislányom?” kérdést (akkor ez most udvarias bók, vagy tényleg ilyen kölyökképű vagyok? Vagy ne akarjam tudni?)
  • 12 ember kérdezte meg, hogy ugye önzésből nem vállalok gyereket (ez a kérdés egyszerűen csak megalázó, mintha egyetlen jellemvonásra próbálnának redukálni, hogy aztán messzemenő következtetéseket vonhassanak le belőle a jellememre nézve. Azt hiszem, ezentúl mindenkinek javasolni fogom, hogy olvassák el Az önző gént. Utána jöhet a többi Dawkins-kötet.)
  • 5 ember kérdezte meg, hogy „te még mindig nem sminkelsz?” (nem, miért is sminkelnék, ha egyszer idegesít, zavar, összedörzsölöm magamon, nem tudom viselni, kiütök tőle, és különben is gyönyörű vagyok nélküle is, lásd az első pontot) 2 ember megjegyezte, hogy „nahát, te mindjárt 30 éves vagy, és még nem hordasz melltartót, nnnahát” (magukban biztosan elkönyveltek az „ez is egy fura szerzet, biztos melltartókat égető feminista” kategóriába - és még csak nem is tagadhatom sem a fura szerzetet, sem a feministát. Igaz, nem is akarom.)
  • 1 ember elmesélte, hogy a szakmájából kifolyólag ránézésre megmondja, hogy melyik nőnek milyen melltartómérete van (én pedig gyorsan begörbítettem a hátamat, hátha nem rajtam próbálja demonstrálni a tudását. Még a végén márkát is javasolt volna, abban pedig biztosan jártasabb nálam.)
  • és nagyjából 132-en kérdezték meg, hogy hogy vagyok. Ebből vajon hányan voltak tényleg kíváncsiak a válaszra?

2010/08/16

Mindennapi bosszúságainkat

Egész nap meleg van, hétágra süt a nap. Bezzeg mire bebújok a zuhany alá hajat mosni (hogy a napon száradjon), vagy megpucolom az ablakot (jön a rokonság, nem maradhatok szégyenben), pillanatokon belül zuhogni kezd. Azt hiszem, elmegyek vízfakasztó sámánnak a sivatagba. De hogy én ezen a héten nem állok neki megint ablakot sikálni, az hétszentség. De legalább hat.

2010/08/08

Leeresztünk

Kedden-szerdán falfestés volt, pénteken lecsiszolták és újrafestették a két kidegedt ajtót. Naponta takarítottunk egyet utánuk, a felmosóvederrel igen jó barátságba kerültem már. Tisztaság van végre. A rend is alakul szép lassan, vendéget már lehet fogadni, a kamrában most következik a nyári nagytakarítás. Nem kerülgetjük már a ruhahegyet a kanapén, egy hónap után végre újra letehettük a szőnyegeket, s a fűszerek is visszakerülnek a zacskóból a polcra. Közben két napig itt volt az egyik unokahúgom is. Gyöngyfűzés, Csodák palotája, kosárfonás - utóbbiban én jeleskedtem, és ahhoz képest, hogy ez az első próbálkozásom, nem is lett olyan rossz. Kicsit csáléra áll a teteje, de majd ráfogom, hogy egyedi. Zsófi pedig megnőtt, és be nem áll a szája. Füles meg is jegyezte nekem, hogy „ennyit még te sem beszélsz” - ami nagy szó. Fáradt vagyok és álmos. Ma pihenni fogok, azt hiszem.

2010/07/27

Hogy mik vannak...

Amióta nem használok kifésülőbalzsamot (két éve), nem kócolódik annyira a hajam. Amióta belenyugodtam, hogy nekem nincsenek barátaim, barátnőim pedig még kevésbé, egyre több kedves ember keresi a társaságomat. Amióta hangot adtam annak, hogy nem akarok gyereket, egyre többen kérdezik, hogy mikor lesz már. Ha elhatározom, hogy holnaptól megint rendszeresen sportolok, garantáltan olyan fájdalmas lesz a menstruációm környéki időszak, hogy legalább két héttel el kell halasztanom az új élet kezdetét. Két hét múlva pedig úgy beverem a térdemet/csípőmet/karomat, hogy újabb két hétig legfennebb a boltig lehet vele elsántikálni.

Ha Fülesre hallgatok, és hosszú ujjút veszek, öt perc alatt leizzadok, cipelhetem a blúzot a karomon. Ha nem hallgatok rá, akkor túlnyomóan felhős az ég, erős északkeleti szél, helyenként (azaz pont ott, amerre járok) záporok is kialakulhatnak, a hőmérséklet pedig -10 és -20 fok között alakul. A bolti eladó tegez, a gyerekkorom óta ismert öregúr éppen csak kezet nem csókol, az ügyintéző drága kislányomnak nevez (aztán meglátja a születési dátumomat), az orvos kisasszonynak szólít, Gyuri bácsinak én vagyok a szomszédasszony. A busz utazóközönsége ma láthatóan fázott, én a spagettipántos ruhámban vadul legyeztem magam, s arra gondoltam, hogy milyen egyszerű is az élet.

2010/07/13

Már a tenyerem is izzad,

bár nálunk legalább van egy ventilátor, amivel ki lehet bírni a napot. Reggel kidugjuk az orrunkat vásárolni, s estig nem is igazán megyünk ki a lakásból. Tegnap olyan szerencsétlenül időzítettem a vásárlást, hogy hazatértemkor összefutottam a szemben lakó szomszéddal. Akit egyébként nagyon kedvelek, de amikor tele vagyok pakolva zöldséggel, gyümölcsökkel, mosószódával és mosószerrel, akkor nem igazán jó ötlet félórát beszélgetni a fülledt lépcsőházban. Folyt rajtam végig a víz, s közben háromszor is meghallgathattam a gázasokkal való kálváriáját, a lánykérése történetét és a fia érdemeit. Én meg persze balfék vagyok, s nem hagyom ott udvariatlanul, ha látom rajta, hogy beszélgetni szeretne. A napokban jön majd egy ember, hogy fesse ki a lakást. A gombaölőt nem tudom, hogy megértették-e, de majd alkalomadtán csak elmagyarázom nekik. Addig is keresek egy angol-magyar online szótárt, s abból megmutatom nekik a gombaölőt, hátha. És napernyőt is akarok venni.

2010/06/23

A kaparás

Kezdjük érteni egymást a felső szomszéddal. Csak egyszer kellett vasárnap elmondja, hogy „hétfőn jön Yin palátom, aki cinál ilyent” (mutatja a falkaparást), rögtön megértettem, miről van szó. Eszembe jutott, hogy írhatnék botcsinálta kínrímeket arra, amikor a kínai kínjában a falat kaparja. De nem volt kínban, annak ellenére, hogy még mindig a gesztusok dominálnak a kommunikációnkban. Azaz mutogatunk vadul, és leginkább az infinitivus (vagy esetleg egyes szám harmadik személy - amikor magáról beszél), nominativus és az imperativus alakokat részesítjük előnyben.

A feltételes módot meg ilyeneket inkább mellőzzük, ahogy Fülig Jimmy is megmondta már. Barátunk nem sokat teketóriázott. Bejött, köszönt, aztán szótlanul nekiállt dolgozni. Közben megpróbáltuk elmagyarázni egymásnak, hogy mi legyen a következő lépés. Mondom neki, hogy két hét múlva, júliusban (heves gesztikulálás, mutogatom, hogy múúúúlvaaaa) majd gombaölőzni kellene a falat (ezen sokat gondolkodtam, hogy vajon hogy lehet a gombaölőt elmutogatni - nincs elég activityzős tapasztalatom), és utána majd festeni (ecsetmozdulatok). Mosolyogva bólogat, de nekem még mindig gyanús a dolog.

Aztán mikor befejezte a falvakarást, akkor elmondta, hogy „te elmész, fal szároga, két hét múlva telefon, Yin jön, moszol (háhá, ez a gombaölő), 1-2 nap szároga, aztán cinálsz így (mutatja, hogy gletteli a falat), aztán feszt”. Világos. Amikor kimegy az ajtón, mindig elmondja, hogy „jó, köszönöm, bocánat”. Egyébként gyönyörűen összesepregetett maga után, szóval csak a felmosás és persze a rendezés (majd a festés után) marad(t) ránk.

2010/06/19

A fal

A miénk. Mert beáztunk. Vagy inkább el. Nagyon csúnyán. Átható őserdős szag fogadott, megfelelő páraszinttel, háromféle színben pompázó penésszel, málló plafonnal. És mivel a víz miatt a biztosíték is kiment, a fagyasztóban lévő kb. 10 kiló étel (szeder, áfonya, meggy, húsok, rókagomba) mind megrothadt. Azt a bűzt nem kívánom senkinek. A felső szomszéd áztatott el, ő nem is tudott róla. Néhány hónapja volt ott felújítás, azóta történhetett. És folyamatos a dolog, mert tegnap este, amikor a szomszéd fürdött, nálunk éppen csepegett a fal, kiment a biztosíték, nem tudtunk filmet nézni. Romantikus gyertyafényben beszélgettünk még egy darabig, majd ájultan bezuhantunk az ágyba. A gyertyát különleges alkalmakra tartogattam, de nekem valahogy más fogalmaim voltak eddig a különlegességről...

A szomszédék egyébként kínaiak, magyarul egyik rosszabbul tud, mint a másik, így maradnak a félszavak meg a mutogatás. „Víz folyik, áram kaputt” - így magyaráztam el ma a tegnap estét, miközben lelkesen mutogattam a vízfolyást, falat, villanyvezetéket. Tegnap délután a férfi látta is a plafont: a 'n' helyett 'l'-t ejt, a ragozással hadilábon áll, az akcentust és a hangsúlyozást inkább hagyjuk. De miután harmadszorra is elmondta, hogy „infizet”, akkor megértettük, hogy ő kifizeti a kárt. Még mondott valamit, hogy hétfőn délelőtt hoz valakit (remélhetőleg tolmácsot is), s aztán mutogatva elmagyarázta, hogy nála átszerelték a vizet, végül elkérte a telefonszámunkat is, és mondta, hogy jön hétfőn (ma is volt itt valakivel, talán vízszerelő). Amikor bejött az ajtón, teljesen elhűlt, és állandóan motyogott magában, hogy „harikogatoka, uuu, mikoterimato, incüdee” vagy mi a fene, de látszott rajta a megdöbbenés. Persze hiszem, ha látom, de nekem most már az is jó, hogy nem kell azért könyörögni neki, hogy legalább megnézze. Őket is sajnálom, mert nemrég újították fel a lakást, járólapoztak. Most azt fel kell szedni.

A Másik kb. három órán keresztül sikálta a hűtőt és a kamrát, de még mindig érződik a szag, pedig tegnap óta megállás nélkül szellőztetünk. Ecet, mosószer megvolt, most szódabikarbóna van a hűtőben. Szenet most hirtelen nem tudok keríteni. Még mit csináljak? A leolvadt ételek megrongálták a fagyasztó gumiszigetelését, magyarán: lerohadt, ki kell cserélni. Ha szerencsénk van, csak a gumit. Ha nincs, az egész ajtót. Plusz kiszállási díj, szerelés. A hűtőrésznek szerencsére semmi baja, kivéve a szagot.

Mivel a sok falfesték mind levált a földre, ezért gondoltam, a kisebb szőnyegeket kimosom. Igenám, csak éppen nem indul be a mosógép. Néztük a konnektort, vízcsapot, mindent, de nem azokkal van a baj. Most abban reménykedünk, hogy hátha csak az volt a baja, hogy az a párás levegő nem tett neki jót, és majd kiszárad. Ha nem, annak is szerelő, kiszállási díj, lóizé. Ha a vezetékek is károsodtak, akkor azt is cserélni kell. A ruhásszekrény fölé is elkanyarodott a penész, úgyhogy gyorsan kipakoltuk a ruhákat a másik ágyra (szerencsére nem lett bajuk), a szekrényt kimostam, szellőztetjük. De amíg nincs újrafestve a lakás, nincs értelme visszapakolni a ruhákat. Magyarán: akkora a rendetlenség, hogy azt már én szégyellem. Aki ismer szobafestőt (aki hétfőn vagy kedden lekaparja ezt a sok szart) és villanyszerelőt, írjon. Addig pedig borzongjatok.

2010/06/17

Let it go

Engedd el, ha jól emlékszem a fordítására. Engedd el a fájdalmat, a hiányt, a gyászt, a szakítást, az elhagyást, a Másikat, az ott hagyott emlékeidet. Párizst. Az ESIT-et, a diákjaidat. Mostanában ezt szokták gyakran ismételni (a FAQ/GYIK-re adott válaszokban): az elengedést. A lépj túlt. Volt, elmúlt, szép volt, vége. Zárd le. Ne álmodj azzal, hogy megint a hatos metrón zötyögsz az egyetem felé, éjjel ne riadj fel arra, hogy „holnap két előadást kell megírnom, vinni kell egy blattot is, és nem ártana külön gyakorlást is tartani”.

Ne sírd vissza a tanítást, úgysem lesz rá alkalmad egyhamar, hiába szereted. Ne mosolyogj Sophia Lorentől ellesett fájdalmas-elváló mosollyal a táskádban szamárfülessé vált metrótérkép láttán, a versailles-i palotakert felülnézetén, a sajtbolt lehúzott rácsa mellett. Get over it. Over. Elmúlt, vége, át, keresztül vmin. Az Óperenciás tengeren is túl. Get. Vegyél mély levegőt, és lépj tovább. Indulj, menj, haladj, előre. Ne sírj, leány. Légy hetyke, fürge, pörge. Imperatívusztanácsok, együtt érző vigyorik – mert én a szmájlinál is sznobabb/sznobobb vagyok. Vár rád a… szóval még annyi minden vár rád. És ezért lépj, menj, haladj. De főleg: let it go. Vagy esetleg be, hogy a szlogeneknél maradjunk. Én a harmadikat választom. Let it grow.

2010/06/11

Písz

Eiffel-torony, állunk a sorban, várjuk a liftet, hogy felvigyen a harmadikra. Előttünk a sorban áll egy arab házaspár, mindketten fedik a testüket, a nő fején kendő. Ő áll elöl, mögötte a két kisfiú (egy év lehet a korkülönbség), a sort a férje zárja. A másik házaspár előttük áll: az apa az összecsukott babakocsit viszi, a szőke, kékszemű kisfiú az anyja öléből nézelődik hátrafelé. Amint észreveszi a két arab kisfiút, azonnal érdeklődni kezd irántuk. Eleinte szemérmes mosolyok, kukucskálás, de a kicsi nem elégszik meg ennyivel, nyújtogatni kezdi a kezét. Természetesen egyszerre mindkettőnek, mert annyit már tud, hogy két keze van, így mindenkinek jut egy-egy. Mintha repülne. Odanyújt, megfog, elenged, odanyújt, megfog, elenged. Egyre hangosabban kacagnak, és egyre többen nézik őket mosolyogva. A torony fölé gyűlt esőfellegek pedig tovább vitetik magukat a széllel. (Én pedig csak csendben irigylem a két arab kisfiút, hogy milyen tökéletesen ejtik az emfatikusokat. Jellemző.)

2010/06/04

Megállj, kutya Szerbia!

Kedves nemzettársaim! Vagy hogy is szólítsalak benneteket, akik engem valószínűleg nemzetárulónak tartotok. Azért, mert ma nem mentem ki Versailles-ba tüntetni. Sőt: amikor ott voltam, akkor volt képem ájuldozni az építészeti szépségeken, angolkerten, szökőkutakon (kozmopolita tetű, tudom). Azért, mert nem gondolom, hogy a tüntetéssel bármit is el lehetne érni. Akik látnak titeket tüntetni, csak azt látják, hogy a nyugati tévéadókban is megjelent „borzasztó árpádsávokat” lengetitek, és rögtön a barnaingesekkel azonosítanak (akkor is, ha nem vagytok azok). Még az itt lakók sem tudják, hogy mi volt a Trianon-palotában 90 éve, és hogy miért fáj ez nekünk, nemhogy az egyszeri turista, aki a Lajosok híres-hírhedt világára kíváncsi.

Szép gondolat a tüntetés, és sokszor hatásos is. Ez a tüntetés azonban csak nevetségessé tette még az elszakítottság fájdalmát is. Ezreknek kellett volna elmenniük, hogy súlya legyen, ehhez képest 2-300 ember jelent meg. Jogotok-jogunk van tüntetni, vesszentrianonozni, de azt is tudnotok kell, hogy ezzel nem értek el semmit. Senki sem fog hirtelen rádöbbenni, hogy „szegény magyarok, mit tettünk velük”, senki sem fog bűnbánóan bocsánatot kérni. És egyáltalán: miért várunk bármit is a külföldtől? Miért kívülről? Fentről? Valaki mástól? Én inkább összedugnám a fejem az otthoniakkal, s kitalálnék valami okos autonómiatervet, amit minden erdélyi magáénak tudna vallani.

Igen, fáj. Fáj, ha Marosvásárhelyen rám szólnak, hogy beszéljek románul, mert Romániában vagyok. És fáj a bozgorozás meg a 23 millió románozás is. Fáj, hogy a velem egy nyelvet beszélők sem értik sokszor, hogy miért fáj. Fáj, hogy egy skót hamarabb megérti, hogy miről beszélek, mint egy szentesi. De a sebeim nyalogatása után (mert nyalogatni is kell őket, hiszen fájnak, és gyógyulniuk kell) tennem is kell valamit: a sebek nyalogatása nem válhat életcéllá. És a „tenni valamit” nem merülhet ki egy tüntetésben.

De ha már mindenképpen tüntetés, én inkább ezért vonulnék ki az utcára. Vagy szerveznék gyűjtést, ha van erre lehetőség. Mert ez az igazán fájó most: hogy demokrácia ide vagy oda, még mindig működnek a régi reflexek. „Magyar az, akinek fáj Trianon!” Ezt mondtátok tíz éve. És ti most még a fájdalomhoz való jogomat is el akarjátok venni, kedves testvéreim.

2010/05/28

A bukás

Az első. A szabadúszó tolmácsvizsgán. EU, Brüsszel, ma. Kb. két órás vizsgáztatás után mondták, hogy ügyes, okos, szép vagyok, nincs baj a nyelvtudásommal sem, ígéretes a teljesítményem, csak gyakorlatlan vagyok még. És ebben tökéletesen igazuk van. Persze jobb lett volna úgy elmenni Brüsszelből, hogy „ez a vizsga is sikerült” (mint eddig mindenik), és kihagyni ezt a kudarcélményt. Ami az emberek 90%-ának megadatik, amikor először jönnek ide. És most most már egyre inkább úgy gondolom, hogy ha szerveznek majd szakmai gyakorlatot, akkor mindenképpen elmegyek, s utána újból próbálkozom, ha lesz kedvem. Szabadúszóként ettől még dolgozhatok máshol (arra megvan a képesítésem), csak az EU nem hív be tolmácsolni, így nem vesztettem semmit. Inkább még egy plusz kör, mint egy plenárison úgy leégni, hogy többet az életben nem vakarom le magamról... De ma olyan szép napom volt, hogy én már semmit sem bánok. Süt a nap, kék az ég, rózsaszín cukormáz a világ, én pedig állok a közepén vigyorral a számon, és csorog rám a málnaszörp.

2010/05/22

A tanács

Egyszer valaki azt mondta, hogy bármilyen barátságos is vagyok, nem vagyok az emberek közé való. Nem bóknak szánta. Azt hiszem, igaza volt. Most már csak meg kellene fogadni a tanácsát.

2010/05/16

A vallásos nevelésről

Az előző posztot azzal fejeztem be, hogy mindenkinek jogában áll eldönteni, hogy melyik közösséghez akar tartozni, és amikor az egyházakat bíráljuk valamilyen – szerintünk nem helyes – gyakorlatuk miatt, akkor többnyire az a válasz érkezik, hogy minden csoportnak vannak szabályai, és ha azokat megsérted, akkor számolj a következményekkel, hiszen megmondták előre, hogy mi lesz. Ez így is van az olyan szervezetek esetében, ahova önként iratkozik be az ember.

De mi van azzal, aki egy adott vallási eszmerendszerben nő fel: nem kérdezte meg tőle senki, hogy akarja-e. S ha esetleg később úgy dönt, hogy nem akarja, akkor számon kérik rajta a döntését.   Ezért nem értek egyet a gyerekek vallásos nevelésével, pedig tudom, hogy ezzel a kijelentésemmel kiverem a biztosítékot. Kifejezetten helyeslem a gyerekek vallástörténeti oktatását, mert ez hozzátartozik az általános műveltséghez. De ha egy 12-13 éves gyereket túl fiatalnak tartunk ahhoz, hogy el tudja dönteni, hogy kire szavazzon, vagy hogy melyik közgazdasági, politikai modellt tartja megfelelőnek, akkor miért gondolnánk azt, hogy ugyanebben a korban értené a transsubtantiatio és a consubstantiatio közötti különbséget, szűzen fogantatást, feltámadást, reinkarnációt, az öt pillért?  Illetve (és főleg) jogunkban áll-e számon kérni az esetleges kilépését, amikor sosem volt lehetősége arra, hogy döntsön a belépésről?

De ugyanez állhatna mondjuk arra az apára is, aki olimpikonnak neveli az egyetlen lányát, majd pedig mikor a lánya úgy dönt, hogy ő inkább könyvtáros vagy biológus akar lenni, akkor keserű szemrehányásokkal illeti.  Természetesen tudom, hogy nincs tabula rasa a nevelésben sem, tehát a kérdésem nem az, hogy szabad-e bármit is átadni a szülők „örökségéből”, mert ez értelmetlen kérdés volna. Inkább azt kérdezem, hogy szabad-e ilyen erőteljes világnézeti örökséget gyerekeknek átadni (pokollal fenyegetni – aztán bejelenteni, hogy „bocsika, a pokol tornáca mégsem létezik”, nem felvilágosítani a biztonságos védekezésről, hanem kizárólag az önmegtartóztatást hangsúlyozni – aztán ha baj lesz, pellengérre állítani, megalázni stb.) s ha azok felnőttként úgy döntenek, hogy nem ezt a világnézetet szeretnék magukénak, szemrehányó módon számon kérni rajtuk? 

Nekem ilyen szempontból is kifejezetten normális családom van. Nem fenyegettek pokollal, nem zsarolgattak „akkor nem szeretlek, nem vagy a lányom/testvérem” kezdetű lemezekkel, nem oltottak be azzal, hogy a katolikusok bálványimádók, vagy hogy a zsidók ölték meg Jézust. De az előző napok tapasztalata azt mutatja, hogy már az is baj, ha az ember nem kizárólagosságra neveli a gyerekét.

„Hálával gondolok a szüleimre, akik azt vallották, nem annyira arra kell megtanítani a gyerekeket, hogy mit gondoljanak, hanem sokkal inkább, hogy hogyan gondolkodjanak. Miután tisztességesen és rendesen eléjük tártak minden tudományos bizonyítékot, ha felnőve úgy döntenek, hogy a Biblia szó szerint igaz, vagy hogy a bolygók mozgása határozza meg az életüket, ez szívük joga. A lényeg, hogy az ő privilégiumuk eldönteni, mit gondoljanak, nem pedig a szülőké, hogy az erősebb jogán bármit rájuk kényszerítsenek.” (Dawkins, 348.)

Nem szeretném, ha bárki támadásnak fogná fel a fentieket. Sosem fogok egyik barátommal sem veszekedni azon, hogy miért járatja a gyerekét vallásórára, és nem fogok a gyerek konfirmációján, bérmálás, körülmetélésén botrányt csinálni (ha meghívnak). Nem fogom a gyereket kirángatni a templomból, és még csak meg sem próbálom meggyőzni a magam véleményéről. Csak hangosan gondolkodom.

2010/05/13

Tisztelj! De miért?

Az előző poszthoz kapcsolódó kommentekben elkerülhetetlenül felmerült az a kérdés, hogyan is állunk az elfogadással. Több emberrel is beszélgettem, leveleztem ennek kapcsán az elmúlt két napban, így a poszt tartalmazza az ő felvetéseiket is. Ha valaki tehát felismeri a saját szavait, ez ezért van. Bevallom, lusta vagyok, és nem akartam azzal tölteni az időt, hogy minden egyes átvett gondolatot lehivatkozzak a bejegyzésben, ezért előre is elnézést kérek minden érintettől. Talán megbocsátható, hogy nem tudományos publikációt írok itt.

Szóval kinek „jár” a tisztelet? És miért? Az egyenrangúság és az egyenértékűség jogán? De akkor ennek az érvelésnek az alapján nem kellene elfogadnom a román szélsőjobboldal erdélyi magyarokat illető (nem túl hízelgő) álláspontját is? El kell-e fogadnom/tisztelnem kell-e az apartheidot, nemzetiszocializmust stb. pusztán ezen a jogon? Hogy velem egyenértékű és egyenrangú emberek ők is? Ha egy háborús bűnös tisztel engem, akkor el kell-e fogadnom az álláspontját, pusztán azon a jogon, hogy engem nem mocskol? Vagy azon a jogon, hogy kulturáltan vitatkozik? Ez a kérdés a vallások kapcsán is gyakran felmerül. Mert mint minden vallás, a keresztyénség is valamilyen szinten igenis kirekesztő. Mert bűnnek tartja és elítéli a homoszexualitást, a házasság előtti nemi életet, abortuszt, ateizmust stb. Ez a jelenlegi fogalmaink szerint nem PC, de ezzel még nem is lenne gondom.

A „gond” ott kezdődik, hogy ha az egyház nyilvánosan és hivatalosan is elítéli azokat, akik élettársi kapcsolatban élnek (abortuszuk volt, melegek stb.) – márpedig ezt megteszi (lásd pl. a pápa nyilatkozatait vagy akár a blogomra érkezett egynémely kommentet, sokáig lehetne még sorolni a példákat) –, akkor milyen jogon várja el az egyház (hangsúlyoznám: az egyház, azaz a dogmát képviselő intézmény, nem pedig X vagy Y egyháztag), hogy ne tartsák kirekesztőnek azt az eszmerendszert, amelyet hirdet? És itt tényleg ki szeretném még egyszer is emelni, hogy nem az egyénről beszélek, akivel esetleg egyetértünk abban, hogy ugyan a homoszexualitás a hivatalos dogma szerint bűn, de ő nem fog engem naphosszat ostorozni azért, hogy transzvesztita vagyok, és nem is próbál „átnevelni”.

És végképp nem kavarnám ide azt, hogy „mit akar Isten”, mert ilyen típusú hitvitát nagyon nem szeretnék. Azaz: ha valakit a hivatalos egyházi álláspont szerint meg kellene bélyegezni, mert meleg (és ezt nem titkolja, hanem ugyanolyan normális keretek között éli meg, mint én a heteroszexualitást), akkor a róla (= az egyházról) folyó beszédben az egyház miért várja el az egyenlő bánásmódot? Sejteni vélem, hogy csutkababa „lábujjhegyes tapintata” erre utalt. Ha tévednék, tessék engem kijavítani. T

ehát nem arról beszélek, hogy ezentúl gúnyoljunk ki és nézzünk le bátran minden katolikust, reformátust, zsidót és buddhistát, azon az alapon, hogy az egyházuk kirekesztő és elnyomó. És még arról sem, hogy a barátainkat, családtagjainkat ennek alapján kellene megválogatni – nagy bajban lennék, ha így lenne. És még azt sem követelem az egyháztól, hogy változtassa meg a tanait (bár lehet, hogy némi reform ráférne, de ez nem az én feladatom). És ugyan az egyén nem egyenlő az intézménnyel, de valamilyen formában mégis képviseli azt (ha a politikusok sorozatosan korrupcióba keverednek, egy idő után az összes politikusról „meglesz a vélemény”).

Ha tehát az egyház kényes a hírnevére, akkor nem kellene jobban megválogatnia a képviselőit? Mert így csak az én (= Gonosz Ateista) kezembe adnak muníciót a pedofil papjaik, arrogánsan nyilatkozó, személyeskedő képviselőik, fatvát kiadó ajatollahjaik. Mert ilyen is van. Nem az én feladatom megválogatni az egyház képviselőit (nem is kívánom), kizárólag kérdéseket teszek fel. És továbbra sem fogok egyetlen embert azonosítani az általa képviselt intézménnyel, nálam tárt kapukat dönget, aki ezt gondolná rólam.

Természetesen nem gondolom azt, hogy a vallások általában véve veszélyesek, károsak, irtani kellene őket, vagy ugyanazon az elméleti szinten lennének a nemzetiszocializmussal vagy a terrorizmussal. Más kérdés, hogy tudnak kifejezetten ártani és károsak is. Pontosabban megfogalmazva: volt már néhány gyilkolászás a Soknevű nevében (hogy Ő ezzel tényleg egyetértett-e, sajnos nem tudom), minden felekezet és irányzat fel tud mutatni őt érintő (akár más felekezetek által elkövetett) sérelmeket, aljas egyéneket, szégyenteljes történeteket. Mi ne tegyük ezt itt. Az, hogy a katolikus barátom engem személyesen nem rekeszt ki, sőt, még szóba is áll velem, vajon a hivatalos álláspont szerint az ő hitének a gyarlóságát mutatja-e?  

Vagy: ha én elfogadom őt azért, mert szeretem, és mert kölcsönös bennünk az egymás iránti tisztelet, ugyanakkor viszont azt gondolom, hogy abban, amiben hisz, bőven van kirekesztés is (nem állítom, hogy kizárólag), akkor az vajon rá nézve sértő-e, tehát őt sértettem-e meg személyesen, vagy csak véleményt mondtam egy eszméről? Illetve ki(k) és hogyan dönti(k) el, hogy melyik eszmét rekesszük ki azzal a felkiáltással, hogy káros, veszélyes stb.? Amíg nem buzdít bűncselekményre, addig mindenkinek jogában áll a véleményét hangoztatni, vagy mégsem?

Természetesen mindenkinek jogában áll dönteni, hogy melyik kirekesztő közösséghez akar tartozni (bélyeggyűjtőktől kezdve az ufó-hívőkig), de ettől még a kérdés ugyanúgy marad. Erre nagyon kézenfekvőnek tűnik az a válasz, hogy minden csoportnak vannak szabályai, és ha azokat megsérted, akkor számolj a következményekkel, hiszen megmondták előre, hogy mi lesz. Ez így is van az olyan szervezetek esetében, ahova önként iratkozik be az ember. De mi van azzal, aki egy adott vallási eszmerendszerben nő fel: nem kérdezte meg tőle senki, hogy akarja-e. S ha esetleg később úgy dönt, hogy nem akarja, akkor számon kérik rajta a döntését. A gyerekek vallásos nevelését most szándékosan nem bontottam ki részletesen, erről egy következő bejegyzésben írok majd.

2010/05/08

Itt folytatom a kommentemet,

mert hozzászólásnak hosszú lenne.
Szeretném megköszönni mindazoknak, akik el tudtak tekinteni a személyemtől, hogy válaszoltak a felvetéseimre. Köszönöm a támogató leveleket is, és azt a szelíd baráti dorgálást is, hogy miért iratkoztam le a levelezőlistáról (mert nem kellett volna). Nem akartam ezt részletezni, de úgy érzem, magyarázattal tartozom. Még mielőtt a legutolsó levelemet megírtam volna, kaptam egy levelet, amelynek a névtelen szerzője - a "szokásos rajongóimtól" eltérően - behatóan ismerte édesapám lelkészi pályafutását. A blogomban erről nagyon keveset írok (konkrét egyházpolitikai kérdésekről meg talán soha), így kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy olyan ember írhatta, aki járatos a belső egyházi ügyekben. Nem kívánok találgatni a levélíró személyét illetően, másokat sem biztatok erre.
A levél tartalmát sem közlöm (annyira mazochista azért nem vagyok), annyit azonban elárulnék, hogy szó esett benne az erkölcseimről (igen, itt volt a zsidókurva is), a szégyenletes istentagadásomról és arról, hogy ezt értelmiségiként van pofám vállalni (és másokat ezzel megbotránkoztatni, ahelyett, hogy "mélységesen kussolnék a szégyenemmel valami sötét lyukban"), valamint a szüleim elhibázott neveléséről. Néhány cifra jelző kíséretében, ebből talán most megint nem szemezgetnék. Ennek alapján döntöttem el, hogy leiratkozom.
S mit ad az ég: ma egy nagyon hasonló tartalmú levelet kaptam, névvel aláírva (legalább ez a valaki vállalja, hogy lenéz, ez mindenképpen dicséretes). Kevesebb cifra jelző kíséretében, több személyeskedő megjegyzéssel, harmadik, jelen nem lévő személyre történő utalással. Ezek után végképp nem gondolom azt, hogy értelme volna "maradni" (esetemben visszairatkozni), mert csak azt érném el vele, hogy minden szövegemet árgus (nesze nekem irónia) szemek követnék, azt lesve, hol lehetne belekötni. Aki akar, továbbra is megtalál blogon, mailben, személyesen.
Talán Gárdonyi még nem lett nemzetáruló az urak szemében, így őt parafrazálnám indoklásképpen: ha minden magyar törökké lesz is, én nem, én nem, én nem.
Ugyanakkor köszönettel tartozom laci nevű kommentelőmnek és a névtelenség szerény homályába burkolózó társainak, hogy áldozatos és fáradhatatlan munkájukkal (mindenféle tőlem érkező felkérés nélkül) tegnap rövid időn belül 75 új látogatót hoztak a blogomra. Ez aztán az igazi önzetlenség.

2010/04/27

Napi bók

Én: Mondj nekem szépeket. Ő: Szép, szép, szép, szépek. Én: Szép vagyok? Ő: Szép vagy, mint a pinty, és vonzó, mint az elektromágnes.

2010/04/26

Tegnap kikocsiztunk Versailles-ba

Vasúti kocsival. A mozdonyvezető elmondta előbb franciául a „médám, méssziő, hamarosan Versailles-ba érkezünk” című rövidke beszédét, majd angolra váltott: Dear Mr. and Mrs., hamarosan stb. Becsületére legyen mondva, megpróbálta, értékeltük is, az üzenet átment, a közönség értette. De azért a hangos mosolyt nem nagyon tudtuk visszafojtani. Hatalmas park, zenére szökő vizek, lugasok, millió ösvény, Nagy Kanális, kockára nyírt fák, görög istenszobrok, puccos bálterem, mellszobor, teljes alakos szobor, festett királyasszonyok, brokát, selyem, baldachin, kristálycsillár. Ha elfogy az arany, ott a sokféle márvány, aztán megint egy kis arany (szigorúan csak feketével), majd megint egy kis márvány.

Minden „szobában” (szoba, hehe) más színű és mintájú tapéta. Még a korzikai zsivány is helyet kapott az egyik teremben (csak festményben, azért ennél tovább nem merészkedtek még a mégoly bátor gall tárlatrendezők sem), pedig özv. Capet-né (szül. Maria Antonia Josefa Johanna von Österreich-Lothringen) földi maradványai motollaként foroghatnak a saint-denis-i sírboltban. Nyilvánosan szoptató anyák figyelem: az egyik királyi asszonyságról olyan képet föstöttek, amin bizony jócskán látszik az egyik melle (a mai képaláírás az lenne, hogy: szoptatás után, böfiztetés előtt), tessék máskor a francia királyokra hivatkozni.

Királyi ágyakat kukkoltunk, barangoltunk az angolkertben, megállapítottuk, hogy a francia típusú szimmetria nem illik a hajszínemhez (marad az angolkert), magnóliákat szagolgattunk, repkénnyel befuttatott házikóra vágytunk, kockafák után gömbfákat néztünk, kipletykáltuk a királyi családot és a görög isteneket. Arborétum és csónakázás majd valamikor máskor (talán amikor meglesz a napernyőm), így is megvolt a 15 kilométer. Mit mondjak: grandiőz, mervejjőz.

Kedvenc képaláírás: le roy gouverne par lui même. A trón alatt pedig két csurdé angyalgyerek kártyázik. A felirat trükkös, mert kétféleképpen is fordítható: 1. a király személyesen kormányoz; 2. a király egyedül kormányoz. Az a gyanúm, hogy az utóbbi értelmezést részesítették inkább előnyben arrafelé. Nekem viszont az első lenne előnyösebb jelen esetben (ebben azért benne foglaltatik a parancsolgatás is), mert takarítani kellene, s inkább a kormányzáshoz fűlik a fogam, mint a porszívó csövének megfogásához. De legalább álmodozhatok az angolkertemről, az illatozó magnóliákról és a repkényes házikóról. S talán nem vesztem el a fejemet sem.

2010/04/22

A „kultúrált” emberről

A „kultúrált ember” körbeveszi magát kultúrával. Abban él. azt szuszogja be. Önmagát is „kultúráltnak” tartja, „kultúráltan” viselkedik „mindíg”, és vállalja szellemi felsőbbrendűségét. „Kultúráltan” vágja más szemébe, hogy bármennyire kiművelt, szofisztikált meg faszomtudja még milyen, hónapok óta figyeli, hogy mennyire frusztrált és rosszindulatú is. Aki folyton magára tereli a szót. Bizonyítékra természetesen nincs szükség, hiszen mindenki láthatja ugye, és különben is: a „kultúrált” embernek gyereke van, nincs ideje hülyeségekre. Miközben nem veszi észre, hogy ezzel pontosan saját magáról – és arról a csoportról, ahova tartozik – terjeszt igen káros sztereotípiákat. A minden gyeses kismama hisztis picsa nevűt.

2010/04/19

Elmenni

Elmenni kellene, vissza se nézni. Nem hagyni, hogy lehúzzon, magához rántson az emberi sötétség, a butaság és a rosszindulat. Svédország kellene, vagy legalább a finnek. Az első lehetséges alkalommal lépni kellene. Meglépni. Hogy ne kelljen folyton megküzdeni ugyanazokkal az előítéletekkel, a bunkósággal, alpári beszólásokkal, a folyamatos örvénnyel. Nem kellene belefolyni az olyan társalgásokba, ahonnan borítékolható, hogy rutinos szókiforgatókkal állsz szemben. Olyan helyre, ahol nem az alapján ítélnek meg, hogy mi van a lábam között, hanem az alapján, hogyan teljesítek, és milyen ember vagyok. És magammal vinni a szüleimet, hogy ne lássák, ami történik. Hogy apámat 40 évnyi igazán önfeláldozó lelkészség után ne hurcolják meg mindenféle jöttment aljas politikai kalandorok, ahogy teszik most a kisebbik bátyjával és a fiával. Egyszer már emiatt az ember miatt apa lefogyott 47 kilóra. Húsz éve. Azt hitte, igaz ember. Most nincs szüksége fogyókúrára. Elefántcsonttorony kellene. Ház a hegy tetején. S néhány pofont kiosztogatni bizonyos, magukat embernek nevező izéknek.

2010/04/13

Tavasz

A szombati hatalmas séta az erdőben és a botanikus kertben megtette a hatását. Megfútt a szél, kicsit megsütött a nap (most már tényleg be kell szereznem azt a napernyőt), a lábunkat lejártuk, de megérte. A Bois de Vincennes és a botanikus kert tényleg nekem való hely. Tulipán, nárcisz, százszorszép, bonsai, bambusz, kámea, magnólia, vagy csak a fű élénkzöld illata. És időközben (köszönöm, csutkababa!) felfedeztem Dawkins könyveit is. Néhány cikkét ismertem, a youtube-on elérhető felvételeket is láttam, és tetszett is, de a könyvek valahogy kimaradtak. Most pótolok. Van mit. Végre egy olyan könyv, ami hosszú hetek óta le tud kötni, annak ellenére, hogy elektronikus formában olvasom (ami nekem sokkal nehezebb, mint a hagyományos). Magam is jobban szeretem megfogni a könyvet, érezni a súlyát, az illatát, lapozgatni. De mivel folyton utazok fel s alá, nem tudom magammal cipelni a fél könyvtáramat. Arról nem is beszélve, hogy nem tudnék minden olyan könyvet megvenni, amit elolvasok. Így inkább azzal nyugtatom magam, hogy környezettudatos vagyok.

2010/04/07

Gyász

Az utóbbi napokban alig aludtam valamit. Többnyire jóval éjfél után (inkább kettő felé) fekszem le, de még így is sokszor nehezen alszom el, és gyakran felriadok. Ha pedig álmodni merek valamit, az jó nem lehet. Egyszer azt álmodtam, hogy Füles meghalt. Én pedig a legnagyobb nyugalommal elmentem a boltba, patkánymérget vettem, és megittam teával. Nem saját agyszülemény, még egyetemen láttam egy Kaurismäki-filmben. A többi „álom” leginkább cafatokban jelentkezik, még csak nem is összefüggő jelenetek, hanem amolyan néha bevillanó, mindenféle valós élményt nélkülöző rémképek. Nagyi kiterítve. Keresztanyám zokogva. A tanszékvezetőm szigorúan méreget, amikor bejelentem neki a halálhírt. Egy közeli barát kinevet. Egy másik hazugnak nevez. Valaki rám szól, hogy viseljem keményen a megpróbáltatásokat, ne bőgjek annyit. Anya hófehér hajjal. Önarckép: beesett arc, lila karikák a szemem alatt. Bármit is csinálok, Nagyi mindenről eszembe jut. A húsvéti (idén meg nem sütött) kalácsról, a bő szoknyámról, a hajam fésüléséről, Párizsról, utazásról, nyaralásról, filmekről, zenéről, bécsiről, Mágnás Miskáról, rézmozsárról. Elfojtani nem lehet, s nem is akarom. Jólesik emlékezni, de sokszor úgy érzem, maga alá temet a halála miatt érzett fájdalom. És talán a saját halálom lehetőségétől való félelem is. Szét akarom zúzni a világot.

2010/03/31

Vigasztalni? Hogyan?

Hogyan vigasztald meg a net egyik végén lévő édesanyádat, amikor hallod a hangján, hogy olyan végtelenül szomorú és letört amiatt, hogy nem lehet otthon? Amikor ültök a gép mellett, s leginkább csak hallgattok nagyokat a mikrofonba, és nem tudod átölelni, megsimogatni? Csak mondani tudsz. Ha lenne erőd beszélni arról, amiről szeretnél, és nem tartanál attól, hogy megint elsírod magad. Mit mondj a net másik végén lévő nővérednek, akire akkora teher nehezedik most, mert otthon van? Vagy mit válaszolj a net harmadik végén lévő bátyádnak, aki otthonról ment haza a temetésre, és kavarog benne minden?

Hogyan felelj azokra a gyermeki kérdésekre, hogy most hol van dédi, amikor te már rég szakítottál Istennel, és soha nem bocsátod meg neki, hogy akkor régen édesanyádtól elvette az apját, tőled pedig a nagyapádat? Sokan vagyunk, és sokfélét gondolunk a halálról. De megmondhatod-e egy gyereknek, hogy te nem hiszel a feltámadásban? Hogy szerinted a halál végleges, és nincs utána semmi, csak az enyészet? Isa pur és chomu vogymuk. És ha azt is mondod, amit szerinted hallani szeretne, vajon nem nagyobb kegyetlenség-e olyasmit állítani, amiben te magad nem tudsz őszintén hinni, de más hitét továbbra sem akarod megkérdőjelezni? Mi jobb: kegyesen hazudni, és hiteltelenné válni, vagy pedig megmondani az igazat, még akkor is, ha tudod, hogy mindenféle csomagolás ellenére nagyon fáj?

Hogyan magyarázd el az illetlen kérdezősködőknek, hogy ma azért vetted fel a piros ruhádat, mert Nagyi ezt nagyon szerette rajtad? És hogy nem vagy hajlandó feketét hordani (még temetésre sem lennél hajlandó), mert Nagyi azt mondta, hogy rettenetesen rosszul nézel ki benne, és ő nem akarja, hogy az ő legkisebb unokája rosszul nézzen ki? Mi az, hogy ez az élet rendje? És hogy az élet megy tovább? Megy, mert mennie kell. Nem történik semmi egetrengető, csak egy gyászjelentés a kapun, holnap le is veszik. De hogyan megy tovább az élet? És hogy merd hangosan kimondani legalább magad előtt azt, hogy nem Nagyinak kellett volna meghalnia előbb, hanem annak a másiknak? Már rég.

2010/03/29

Az élet rendje

Most beszéltem a bátyámmal skype-on: hétfőre virradó éjjel meghalt az anyai nagymamám. Álmában halt meg, talán nem is szenvedett sokat. Átaludta magát a halálba. Kész, nincs több nagyszülőm, mindenikből kifogytam. Az anyai nagyapámat nem is ismertem, 36 évesen meghalt, az apai nagyszülőkkel a kapcsolatunk nem volt igazán szoros. Nagyi volt az én igazi nagymamám. Akit a legjobban szerettem. Aki vigyázott rám, amikor kicsi voltam. Aki órákon át állt a korcsolyapálya mellett, rám költötte a teljes nyugdíját a gyerekvárosban, vattacukrot vett nekem, lökte a hintámat, mosta a pelenkámat, csokit vett nekem „akkor”: ki tudja, honnan. Nyaralni vitt, szeretett, veszekedett velem, együtt kacagtunk a szenilis barátnőin, megtanított kártyával kanasztázni (és nem szabadott „befogni” senkit sem, mert a fáma szerint egy öregasszony agyvérzést kapott emiatt még a hatvanas években), és felkötőt készített nekem, amikor a hegy tetején először megjött a menstruációm. Bejglit varázsolt a legnagyobb szegénységben. Inget varrt batisztból, ruhát kötött, szoknyát horgolt. Mesélt a háborúról, menekülésről, a nagyapám haláláról, a lánykoráról, a születésemről, anyáról, családi titkokról. Eldugta nekem a rokonok elől a sütőtököt, szaloncukrot. Hiányzik.

2010/03/27

Történetek a múltamból (8) – A segédlelkész

13 és fél éves lehettem, vagy éppen hogy 14, már nem igazán emlékszem. Talán nyolcadik osztály végén történt. Nyári vakáció, délig aludtam, aztán kitaláltam, hogy meglepem a szüleimet: kitakarítok az irodában. Éppen a portörlésnél tartottam, amikor belépett a segédlelkész. P.T.  bő 13 évvel volt idősebb nálam. Beszélgetni kezdtünk, ő évődött velem, én folyton mindenre elpirultam. Ült az asztalnál, látszólag írogatott valamit a nyilvántartásba, s mikor elmentem mellette, elkapta a derekamat, s az ölébe ültetett. A jobb térdére. Fekete, kicsit kopottas nadrágja volt, és a fehér inge egyik alsó gombja kigombolódott. 

Megkérdezte, hogy érzem magam. Elvörösödtem, hallgattam. Erre megsimogatta a térdemet (kellett nekem térden alul végződő szoknyát venni). Még jobban hallgattam. Belül pedig iszonyatosan szégyelltem magam, hogy tulajdonképpen jólesik a simogatás. Nem tőle esett jól, csak a simogatás volt jó érzés. Mindeközben pedig tudtam, hogy ezt nem szabadna. Nem tudtam megfogalmazni, hogy miért nem szabad, hiszen elég sok célzást kaptam már a gyülekezetben arra nézve, hogy a paplányok a segédlelkészekhez vagy a legátusokhoz mennek férjhez. Hozzánk többnyire felsőbb éves legátusok jöttek az ünnepekre, akik szemében inkább kislány voltam a magam 14 évével, mint nő, ezt többnyire tudomásul is vettem (néha elsóhajtoztam magam a naplómnak, és álmodoztam az ellenkezőjéről), meg hát különben is mindeniknek a nővérem kellett.

Kb. 5 percig ülhettem az ölében, ezalatt megtudtam, hogy nagyon szép és csinos vagyok, és hogy milyen jó, hogy végre kettesben lehetünk. Mondott még valamit, amire nem emlékszem már, csak arra, hogy a portörlőt gyűrögettem, izzadt a tenyerem, én pedig azon gondolkodtam, hogy vajon miért ültet az ölébe ez az ember, aki idősebb a teológusoknál, és nem is szép. Ronda nagy fekete bajusza van, kopaszodik, idejekorán sörpocakot növesztett, a beszédmódja inkább taszított, ráadásul vén is. Makogtam valamit arról, hogy mosogatnom kell, s azzal hazarohantam. Azt a húsz métert úgy tettem meg, mintha az életemért futnék. Pedig nem jött utánam, utána sem említette egyszer sem. Nem is nagyon lett volna lehetősége rá, mert többet négyszemközt nem maradtam vele soha. Senki sem tudta meg.

2010/03/21

Megvilágosodások ideje

Tegnap rájöttem, hogy idén szeptemberben töltöm a 29-et. Kicsit megdöbbentem ettől a felismeréstől, olyan volt, mintha váratlanul ért volna, hogy minden évben pontosan egy évvel leszek idősebb. Nem az öregedéstől ijedtem meg hirtelen, és máris temetem a boldog ifjúságomat, csak mintha nehezemre esne magamat „ennyi s ennyi évesnek” elképzelni. Mintha az zavarna, hogy ezzel elvárások járnak. Attól tartok, nem tudom érthetően elmagyarázni ezt az érzést: sem gondtalan örökifjúként, sem bölcs öregként, sem semmiféle egyéb kategóriaként nem tudom elképzelni magam.

Belenézek a tükörbe, és látom, amint változik a testem. Tudom, hogy a narancsbőrömmel szinte felesleges küzdenem, a mellem előbb-utóbb meg fog ereszkedni, az arcomon több lesz a ránc, a fejemen a mostani két fehér hajszál megsokszorozódik, kivörösödik a felkarom, szélesebb lesz a csípőm. Nem lesz már hamvas tizenéves testem. De nem is ez zavar - a két kiló felesleg igen, de azon tudok változtatni, míg a többit legfennebb késleltetni tudom. HA.

Félre ne érts, kedves olvasóm, nem sírom vissza a tizenéves habtestemet (bár van némi testképzavarom), és nem fogok depresszióba esni egy újabb ránctól. Azt is tudom ugyanakkor, hogy most „nőiesebbnek” (nem, nem fogom definiálni, mert fogalmam sincs, mit jelent, de most ezt a szót akarom használni) érzem magam így, mint elveszett rútkiskacsa-kamaszként. Jobban. Érettebben. Talán nyugodtabban. És öregebben Jók ezek a változások: ráébresztenek arra, hogy ne bízd el magad, amolyan kézzelfogható memento mori az egész testünk. Öregedik, szépül, kiteljesedik, ráncosodik, lányos, asszonyos, csontos, hájas: a miénk. Az enyém. Egy darabig.

2010/03/13

Variációk két szóra

Üresség. Nagy űr. Kitöltetlen. Nihil. Kietlen és puszta. Kihalt. Sivár. Semmi. Magadra hagyottság. Egyedüllét. Elhagyatottság. Visszavonulás. Magadba fordulás. Elzárkózás. Magány. Setétség. Még a Kimondhatatlan Nevű is olyan kibírhatatlanul egyedül volt a kezdet előtt, hogy angyalokat gyűjtött maga köré, növényt, állatot és embert teremtett. Én pedig nem látom még a kezdetet sem.

2010/03/11

És most lett kurvára elegem...

...mindenféle megalázó, álszent, szemforgató, majdmegtudodhanagyleszel dumából, a Szent Nagy Magyar Anyákból, akik mindig mindent jobban tudnak, akik jobban ismernek engem magamnál, akik megkérdőjelezik a véleményem létjogosultságát csak azért, mert nem szültem, akik az utolsó pillanatig olyant adnak a számba, amit sosem mondtam; azokból, akik nem azt olvassák (és majd a saját tapasztalatuk és olvasmányaik alapján értelmezik - erre nyilván nem lehet hatásom, és nem is kell legyen), amit leírtam, hanem amit az előítéletük olvastat velük, akik nem olvasnak két mondatnál tovább, akik a nevem miatt ugranak a leírtakra, akik nem képesek kilátni a saját szűklátókörűségükből vagy funkcionális analfabetizmusukból; elegem van a hátbatámadó kétszínűekből; és abból, hogy a „barátaim” egy része gyáván magamra hagyott. Kemény lecke volt, tanultam belőle. Nincs háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza. Ludas Matyi majd a fal mellé húzódik, ha méltóságteljesen elhalad mellette a SzNMA. És örül, hogy nem tartozik közéjük.

2010/03/08

A haldoklók elengedéséről

Nem vagyok képzett t(h)anatológus, bár érdekelnek Polcz Alaine szövegei, egyszerűen csak „foglalkoztat” a halál. Az utóbbi időben vettem észre ezt a jelenséget. Nem a kislány szüleinek motivációját akarom boncolgatni, hiszen teljes mértékben érthető és „szülői” a viselkedésük, és ízléstelen dolognak tartanám arról „vitát” nyitni Inez édesanyjával, hogy miért nem „engedik el” a kislányt.

Mert van nekem ugyan elképzelésem arra nézve, hogy mi legyen velem, ha kiderül, hogy menthetetlen és halálos betegségben szenvedek, aminek a lefolyása egyre ijesztőbb és kétségbeejtőbb (a magam számára az aktív eutanáziát szavaztam meg egy ezt engedélyező országban), de nem tudhatom, hogy vajon hogyan reagálnék én magam egy ilyen hírre (vajon tényleg meg akarnék-e halni, vagy inkább húznám, amíg csak lehet, akár szenvedések árán is), illetve hogyan fogadnák a családtagjaim és a barátaim ezt a döntésemet.

Inkább az foglalkoztat, hogy a szeptemberi poszton januárban megint kommentek jelentek meg. Sok. Csodavárás, talán így lehetne megfogalmazni. „Kell hogy legyen csoda”, írta valaki csupa nagybetűvel. Mert a kimondott szónak ereje van. Aztán valaki felvetette, hogy legyen egy bizonyos időpont, amikor minél többen gondolnak a betegre. Energiaküldés, hit a csodában, ő nem halhat meg, szómágia, relaxációs póz, zöld védőburok, gyertya, őrangyal, energiát átadni, aztán tusolás. Utolsó pillanatok, készüljetek, most-most-most megy az energia, tízmilliószoros nap van, csináljuk meg megint, most újabban pedig a ho'oponopono módszert javasolta valaki. Nekem ez nagyon távoli és érthetetlen, de úgy gondoltam, hogy nem azon a poszton fogom kifejteni a véleményemet. Egyesek bennfenteskednek, mások kételkednek a csodában, ismét mások letorkollják őket. Küldjetek pénzt erre és erre a számlaszámra. Igen, de mire költik? És miért pont Ineznek, amikor másnak is szüksége volna a pénzre, „csak éppen” nem utolsó stádiumban van, hanem egészséges? Miért nem számol be az anya iwiwen arról, hogy mi a helyzet a kislánnyal? Mert néhány napja fent volt iwiwen, ééééén láttam. Hitvita: aki nem hisz a csodában és Isten megváltó erejében, az funkcionális analfabéta; aki hisz a csodában és imádkozik, az nem akarja elfogadni a tényeket.

Valóban csak arról szól ez az egész, hogy segítsünk valakinek az energiaküldéssel (a pénz ugyanis egyértelműen segítség)? Vagy azért ott van mindenkiben az az érzés is, hogy „de jó, hogy nem az én gyerekemmel történik mindez”? Nem ítélem el azt sem, aki erre gondol közben, de vajon van értelme mindennek? Közösségi élmény, hiszen valóban erőt ad az a tudat, hogy ebben az órában még sok-sok ember csinálja ugyanazt, amit én. Ártani nem árthat, mondják. Biztos ez? Nem ringatják magukat hamis hitbe? Ha meghal Inez (márpedig az eszem azt mondja: igen), akkor a szokásos részvétnyilvánító hozzászólásokon kívül mi fog még történni? Mindenki hirtelen depresszióba esik azért, mert minden erőfeszítésük ellenére mégsem történt csoda? Esetleg egyetlen napig felfüggesztik az acsarkodást? Vagy inkább megy az élet a maga útján (természetesen menni fog, miért ne menne), ugyanúgy egymásnak esnek más posztokon az emberek (akár a halálhír napján is), Inez családja eltűnik a net süllyesztőjében a „rákban meghalt gyerekek családja” kategória mögött, én pedig megkapom az 'érzéketlen tuskó' címkét azért, mert valahol a net másik felén publikáltam ezt a posztot.

2010/02/21

Hadtörténet és Napóleon

A hadtörténeti múzeum egyik részlegén (13. századtól a 18. századig) láttam egy csomó gyönyörű mívű kardmarkolatot (karddal), drágakővel berakott tegezeket, félméteres pisztolyokat, félig elporladt vikingkardokat, lándzsákat, alabárdokat (az egyik éle arasznyi vastag és mintegy félméter hosszú), szablyákat, cifrázott ágyúkat (Richelieu bíboros nevével).

Az egyik kardmarkolaton (csak dísz, nem csatában használták) elefántcsontból kifaragva szeretkezett egy nő és egy férfi. Az egyik ágyún is volt hasonló jelenet. Valóságos dombormű volt egyik-másik pajzs, többnyire mind díszpajzsok. 2 in 1: pisztoly/puska+kard. Többnyire a pisztoly meghosszabbításaképpen volt egy kard, hogy az embernek legyen némi esélye az első (és egyetlen) lövés után is. Én nagyon műveletlen vagyok ilyen téren, engem ez meglepetésként ért. Mármint az, hogy a kettőt ötvözték. A másik változat: viszonylag normális méretű pisztoly, az alsó feléből amolyan mészárosbárd áll ki. Illetve láttam egy olyant is, hogy a vaskesztyű meghosszabbításaként volt ott a kard, egybekovácsolva a kesztyűvel. Nehezen vágták le a kezedet...

Sisaktrendek: csőrszerűen kiugró rész, emberfejet formázó sisak (bajuszos volt a lelkem), vékony csík a szem számára, kis/nagy lyukak a kilátáshoz, kimérafejet formázó sisak, „medvearcú” lovag. Volt néhány nehézlovas is, teljes páncélzatban, a lovat is páncél védte: hát nem csodálom, hogy a láttukra szertefutottak az emberek. Én is futottam volna. És 16. századi manikűrkészletet is láttam: kisolló, körömpiszkáló, körömreszelő. Az olló ujjrészén kívül pedig apró fémcsipke. A legjobb azért mégis az a két, egymás mellett lévő páncél volt, amelyekre külön védőpáncélzatot tettek a khm..., hát szóval izé, a férfiak génátörökítő, pisilő és örömszerző testrészének védelme érdekében. Olyan volt, mint a mai boxerek betoldása, csak nem vászonból, hanem páncél volt az is. És már abból is látható volt, hogy bizony-bizony a férfiakat akkor is különféle méretekkel áldotta meg a Teremtő.

Aztán ha már úgyis kifizettük az árát (mert az is a múzeum része), megnéztük belülről is az Invalidusok Dómját. Azt a tömény márványgiccset, ami ott van... Háromféle márvány: fehér, vörös és fekete-fehér erezett. Minden márványból van, kivéve a falakat. Azok faragott kőből készültek, francia császársági módi (azaz görög utánzatok). Napóleon (szerencsétlen) egy nagy ronda barna márványkoporsóban hamvad, körben az angyalok ülnek. Azaz állnak. A két csigát nem láttam. A kupola kívül arany-fekete, a mindenféle egyéb kívül arany-fekete. Nemcsak itt, hanem szerte a városban. De hogy én többet fekete ruhához aranyláncot nem veszek, az is biztos.

2010/02/11

Kezdem érteni

hogy a bátyám miért magázódik a diákjaival első perctől fogva. Bár a saját diákjaimmal sosem volt gond a tegeződésből (nem is lesz, ahogy elnézem), az egyik áthallgató diák két napnyi ismeretség után úgy gondolta, hogy lazán megteheti, hogy a neki szánt mondatom kellős közepén orrfelhúzva faképnél hagy. Talán azért, mert (mint tegnap felháborodottan tudomásomra hozta) van két bölcsészdiplomája, és mert előző napon nem értettünk egyet a 'diskurzus' szó használatában. Szerinte ez a szó magyartalan, valamint nem része a sajtónyelvnek. Hogy ennek mi köze egy történész tanulmányához és a konferenciatolmácsoláshoz, tőle kérdezzétek. 

A faképnél hagyás ma történt (megpróbáltam elmagyarázni, hogy nem az előadó feladata a betűszavak feloldása, ugyanis a tolmács azért van ott, hogy ne gépként lökje a szavakat, hanem üzenetet és „emészthető kulturális közeget” közvetítsen), a diskurzusvita tegnap. A „való életben” én lettem volna a megrendelője, úgyhogy ezt a húzást nagyjából egyszer lehetett volna megcsinálni, többet nem hívták volna oda tolmácsolni. Ha valaki felnőtt emberként infantilis és nagyon nem professzionális módon viselkedik szinte minden, a leendő szakmájával kapcsolatos konfliktushelyzetben (az eddig tapasztalt kettőből kettőben), annak lehet, hogy a tolmácsolás nem a megfelelő szakma, mert ott bőven lesz része konfliktusokban. Alkalmazkodni szinte egyáltalán nem hajlandó az itteni viszonyokhoz, inkább lenézést és valami mérhetetlenül hatalmas egót tapasztalok, el sem férek mellette a teremben. Nem kötelező bejárni az óráimra, és Párizsba sem kötelező eljönni két hétre, ha nem hajlandó valami mást is megtapasztalni. Ami nem feltétlenül jobb, mint ami Pesten van (vannak pozitív és negatív elemei egyaránt), csak más. Új. És akár érdekes meg hasznos is lehet. Na, kifúttam magam.

2010/02/03

Kellett nekem

7-kor felébredni és 8-kor felkelni. Most olyan álmos vagyok, hogy a könyvemre sem tudok figyelni. Lefeküdni persze nem jó ötlet, mert akkor éjjel megint nem alszom, cserébe délben viszont elnyom a buzgóság, ami miatt éjjel megint kukorékolni fogok. A franc az ilyen korai ébredésekbe, elcseszi az egész napomat...

2010/01/24

Párizsiak

Furák ezek a franciák. A metrón gondolkodás nélkül félrelöknek, ha nem törtetsz fel idejében a kocsira, a kijáratnál viszont megtartják neked az ajtót, hogy az ellenszél vissza ne csapja. Sőt, egyik-másik meg is köszöni, ha te tartod meg nekik az ajtót. Átszállásnál óvatosan kell keringőzni az emberek között, mert csak jönnek szembe, mint a marhák. Ha nem ugrasz félre, a vállad bánja. Általában kiválasztok egy „tankot”, s mögötte átjutok valahogy a tömegen.

Leárazás. Mindenki a boltokban, keres, próbál, fizet. A ruhák java a földön. A Zarában éppúgy, mint a Mangóban, csak néhány bolt kivétel. Egyik-másik blúzon látszik, hogy a földről vették fel, s úgy került vissza a fogasra, mert kissé megtaposott állapotban van. Lány kijön a próbafülkéből, kezében négy blúz: ez a három nem kell, ez kell. És nem az öltözőért felelős kezébe adja a ruhákat (aki ott áll tőle egy méterre, hogy átvegye őket a számmal együtt), hanem laza mozdulattal leengedi a földre.

Az üzletben kiszakad egy zacskó, a négy alma ötfelé gurul. Felajánlom a „károsultnak” a saját, még üres zacskómat, én tépek magamnak másikat. Legalább háromszor elmondja, hogy milyen kedves vagyok, és hogy ez milyen rendes volt tőlem. Megkérdezem, hogy segítsek-e összeszedni az almákat. Válasz: dehogy, ez a bolt alkalmazottainak a dolga, nem az ő [a vásárló] hibája, hogy a zacskó kiszakadt. De nagyon köszöni a zacskót, igazán nagyon kedves vagyok. Mosoly, és ezzel új almák keresésére indul. Most már emlékszem, miért nem akarok frankofón országban letelepedni.

2010/01/18

A lapta

Tempetőfi és Szekler is megdobott, ideje lenne elkapni. Most csak felsorolom a filmeket, ugyanis  dög vagyok írni róluk, mert tartalmat nem fogok, az megvan a gúgelben, személyes benyomást még annyira sem, mert az úgysem érdekel senki; úgyis mindenki csak a filmcímekre kíváncsi, hogy besorolhasson az általa kialakított kategóriába; Sultanus és Szekler jól leírtak már párat, kereshetek újakat. 

A „keleti filmek” kategóriában A mennyország gyermekei és az Osama az elmúlt néhány hónap nagy filmélménye, illetve a Waltz with Bashir és a Persepolis. Utóbbi kapcsán elgondolkodtam azon, hogy mégis kellene melltartót viselnem, mert akkor tehetnék belé jázminvirágokat. Lars von Trier horrorja, az Antikrisztus is ide kívánkozik. Aztán van egy dán film, az Ádám almái, azaz a „Danish pie”, enyhén neonáci színezettel. Zámérikai filmeket most nem sorolnék, inkább egy románt: a California dreamin’-t (Nemescu sajnos meghalt, a franc esne Ali Imranba).

Két rajzfilm maradt hátra: az egyik az Eszeveszett birodalom, abból is az első rész, és kéretik magyar szinkronnal megnézni. Ez az a rajzfilm, amelyiknek a szinkronja fényévekkel jobb az eredetinél. A másik pedig az Up. Bár a Pixar rövidfilmjei sem rosszak (vagy inkább: talán azok még jobbak), a Boundin’ a szó legszorosabb értelmében mindig feldob.

2010/01/12

Tisztelt Jobbik!

Titeket is zaklat a Jobbik a mindig más címekről elküldött hírlevelekkel? Legalább két embert ismerek, akiket igen. Most lett tele a hócipőm velük, úgyhogy írtam nekik. Írjatok ti is erre a címre: jobbik@jobbik.hu Hátha lesz valami foganatja. A levelem szövege szerzői jogdíj nélkül felhasználható. Tisztelt Jobbik!  Ezúton kérem, hogy az e-mail címemre (mindig más feladótól) érkező kéretlen levelek küldését megszüntessék. Nem tudom, milyen úton-módon jutottak hozzá az e-mail címemhez, miután ez nem volt publikus sehol. Sosem kértem a Jobbik hírlevelét, ezután sem tartok rá igényt. Annál is inkább, mert nem vagyok magyar választópolgár, és ez a fajta agresszív kampányolás kifejezetten rossz színben tünteti fel önöket, ennek pedig a magyar állampolgárságú barátaim előtt is hangot fogok adni. Tisztelettel: (név)

2010/01/09

A hazugság természete

Ne szépítsük, átvertek. Lehetne úgy nevezni, hogy nem mondott igazat, elferdítette a valóságot, megvezetett. De a legegyszerűbb mégiscsak az, hogy átvertek. Méghozzá csúnyán. Én pedig kis naiv voltam, sokáig észre sem vettem. A kisebb hazugságokat elhiszem (ide jár egyetemre, ott dolgozik, ezt csinálja stb.), mivel - hála az internetnek - nem tudom ellenőrizni, és hát meg sem fordul a fejemben, hogy miért hazudja valaki azt, hogy pl. mérnökire jár, miközben ez nem igaz. A nagyobb hazugságokat pedig óvatosan adagolja, hiszen tudja, hogy teljesen hülye azért nem vagyok. Vagy talán mégis.

Néhány hónap telt el így, aztán mikor kiderült, hogy többnyire minden hazugság volt, akkor az egyszerűbb út helyett (átvertelek, bocsáss meg) még bonyolultabbá kezdett válni a történet. Újabb, és egyre meredekebb hazugságok, amelyeket már nem hittem el. Jött a sértegetés, személyeskedés, vádaskodás, fenyegetés, hátulról támadás, be nem tartott ígérgetés. Majd részemről a kapcsolat megszakítása.

Sérült-e az egóm? Igen, biztosan sérült. Ahogyan én is. Azt hittem, az őszinteség kölcsönös. Hogy az egyébként is felvállalható dolgokat el lehet mondani. És az a fura, hogy bármennyire is szeretnék (vagy inkább: szerettem volna) hinni, már nem megy. Nem hiszem már el talán az igazságot sem. Sőt mi több: sajnálni sem tudom már. Eddig úgy gondoltam, hogy azt az embert, aki egy egész életet talál ki magának, és ezt hónapokon keresztül viszonylag következetesen eljátssza, sajnálni kell. Mert egyedül van, mert szomorú, mert barátokat keres. És úgy gondolja, hogy csak akkor tud barátokat találni, ha elrejtőzik egy kitalált élet mögé. Sokáig haragudtam rá. Már nem. Kitalált személyre nem lehet haragudni, a „kitaláló” pedig már nem érdekel.

2010/01/02

Anyáim napja

Mert nekem több van. Van először is az én legjobb édesanyám. Jelenleg a világ másik felén alszik, tegnap volt 61 éves. Ő a Legfőbb Anya. Ő az, akivel kézen fogva lehet sétálni Budapest utcáin, akivel első éjjel biztosan együtt alszom, ha egyedül megyek haza, akivel hajnalig nézzük a Fekete várost (közben pattogatott kukorica), és akivel nem tudsz úgy elmenni egy kertészet mellett, hogy ne vennél legalább egy cserép virágot. És akit mindig elviszek „a szoknyáshoz”, mert mindketten szoknyabolondok vagyunk. Aztán van Nagyi. Ő volt az én „öreg anyám” (sic!), aki mindig elmondta, hogy „te pont olyan vagy, mint az anyád: makacs, és sosem öltözöl fel”. Mi tagadás, igaza volt. Rá sosem lehetett úgy igazán megharagudni, és ő is képtelen lett volna bármiféle haragtartásra. De róla a legnehezebb most írni, még mindig nagyon fáj a hiánya. Zsuzsi néni a keresztanyám, nála laktam az iskola utolsó két évében. Pótanya és bizalmasom volt egyszerre: neki mondtam el először Fülest, tanácsokat kaptam tőle, elpanaszoltam az iskolás gondjaimat. Ha Zsuzsi néni, akkor házi csoki és karamellkrém. Na meg a periódusos rendszer. Betéve tudtam az egészet vegyjelestül, elektronszerkezetestül, atomtömegestül. Neki van a családban a legvajasabb szíve (gyerekkori nyelvújítás a vajszívűből). És most megnézem, ott van-e skype-on.

2010/01/01

Fogadkozom

Türelmesebb leszek. Elszámolok tízig, mielőtt sértegetni kezdenék. (Hátha valami velősebb jut az eszembe.)  
Kevesebbet bőgök. (És kizárólag akkor, ha van erre fogékony közönség is.)  
Ha sótlan a pogácsa, nem mentegetőzöm azzal, hogy kevés sót szoktam használni. (Kivéve ha vendég van.)  
Ha a feministát szitokszóként használják, nem fogok lelkes felvilágosító kampányba kezdeni arról, hogy a feminista nem jelent férfigyűlölőt. Hanem türelmesen elmagyarázom neki a tényállást. Már ha van értelme. (Kivéve ha az illető kifejezetten ellenszenves. Olyankor inkább felerősítem benne ezt az érzést, hogy jobb sorsra érdemes nőtársaimat megkíméljem tőle.)  
Ha becsmérelik a szakmámat, nem sértődök meg. (Hanem beviszem az illetőt a kabinba, s odateszem szinkronozni.)  
Találkozom néhány barátommal, akiket régóta vagy egyáltalán nem láttam (még). (Feltéve hogy ez nem ütközik heves ellenállásba a másik oldalon.)  
Megülök a fenekemen, nem megyek más országba. Egy darabig. (De minimum addig, amíg ki nem mostam az összes szennyest.)  
Elmegyek a tízéves érettségi találkozóra, és nem fogok utána Fülesnek szarkasztikus megjegyzéseket tenni a többiek öltözködésére, állapotára, kinézetére. Hanem magamba szállok, és előbb szégyenkezve belenézek a tükörbe. (Feltéve hogy egyáltalán meghívnak.)  
Ezentúl nem poénkodok többet, hanem komolyan veszem az életet. Öregszem: egy ilyen élemedett nő ne viháncoljon, hanem cipelje megadóan a hátán az élet súlyos keresztjét. (Csak Füles ne vihogna s ne csiklandozna annyit, amikor megpróbálok „viselkedni”.)  
A fentieket pionír becsületszavamra fogadom. (Bár nem tudom, mennyire számít igazi pionírnak az, aki az avatáson inkább B.L. kék szemét nézte, és az esküszöveget azért nem mondta, mert nem értette, mit akarnak tőle.)

nőnapi nemfogadalom