Dühöngtem, most már csak leírom

A vizsgákból világosan látszik, hogy mennyire eltérő pedagógiai módszerekkel dolgoznak a különböző nyelvi csoportok. Az egyik szinte kizárólag a földbe döngölést választotta: ritka dicséretek, negatívumok percekig tartó sorolása, szándékosan alacsony jegyek beírása (a vizsgán magasabbat kaptam, de kisebbet írtak be az indexbe, mert szerintük a félév során ez volt a teljesítményem. Ezek szerint akkor egy éjszaka alatt megtáltosodtam, ráadásul pont a vizsgára, érdekes gondolat.) Félévkor nincs  jeles, ez a jegy egyszerűen nem létezik ilyenkor. Nehogy elbízzuk magunkat. Ehem.  

Az összes többi a jóval sikeresebb pozitív motivációt választotta: többször dicsérnek (a bírálat sem marad el), és horribile dictu: akár félévkor is adnak jelest. A vicces az egészben az, hogy a félévi jeles alapján nem fogom azt gondolni, hogy többet nem kell gyakorolnom, hanem ez kifejezetten ösztönöz, mert látom, hogy van értelme. Azt hiszem, ezt nevezik személyre szabott értékelésnek. A „súly alatt a pálma” (ezt ismételgetik folyton) pedig egyszerűen baromság: nem tehernek akarom érezni a tolmácsolást és a készülést. És csak egyetlen nyelv van, amiből kifejezetten annak akarják éreztetni. Sikerült, gratulálok.

Biztosan csak a sötétség...

Nehéz lesz ez a hét. Meg az utána lévő kettő is. Utolsó rákapcsolások, pluszban betett gyakorlás, nekem néhány előrehozott vizsga, román nagykövetség (mert ugye azért haza akarnék menni). Közben pedig folyton mesterséges fényt látok, sehol egy rendes napsütés. Igaz, a ma esti havazás nagyon jót tett. Csak ezt a gyorsan és aljasul lezuhanó sötétséget elég nehezen bírom. Úgyhogy ennek megfelelően a természetem is nehezebben viselhető el. Még nekem is. Ha kell, ha nem, el tudom bőgni magam. De főleg akkor, ha nem kell(ene).

A kádnyi melegvíz (na jó, forró) ideig-óráig segít ugyan, de hosszú távon az kellene, hogy valami angyali türelemmel megáldott ember minden hisztimet elviselje. És hát ilyen nincs, bármennyire is tökéletes barátokkal volnék megáldva. Úgyhogy fogakat összeszorítani, még csak három hét. Addig majd bőgök a buszon. Van rá napi kétszer félórám.

A hétpecsét megtörik

Ha már sultanus meghajított.
Egyedik: szeretek az utcán énekelni. Még akkor is, ha cserébe hülyének néznek, és messzire elkerülnek.
Kettődik: egyszer álmomban brutálisan meggyilkoltam a szüleimet, utána napokig furdalt a lelkiismeret. Az álmot nem szándékozom gyakorlatba ültetni.
Hármódik: volt egyszer egy reménytelen szerelmem. Én voltam a reménytelenül szerető, és még csak nem is beszélhettem róla.
Negyedik: ki nem állhatom a menstruációt. Tudom-tudom, nem vagyok igazi nő. Az bezzeg alig várja, hogy napokig folyjon a vére, és görcsöljön.
Ötödik: úgy érzem, meghalnék egy szoros ruhadarabban. Egy barátom szerint a szabadságvágyam fejeződik ki az öltözködésemben.
Hatodik: néha jólesik sajnáltatni magamat. Szegény barátaim...
Hetedik: titokban nagyon félek attól, hogy félreértenek. És néha igazam van.

(Én speciel Szeklermen titkaira lennék irtó kíváncsi, de ha egyszer nem akaródzik írni nekije...)

Böszészku elnyilatkozta magát

„Románia számára nincs jelentősége annak, hogy ki nyeri az amerikai választásokat, mondta Traian Basescu román államfő a közszolgálati rádió egyik műsorában.” (Forrás: http://index.hu/politika/kulfold/udv081105/)  

Valóban mindegy, úgyis az éppen aktuális elnök seggit fogja nyalni, hehe...

Hal(l)ottak napja

Ne tegyétek nagyapára a betonlapot: hogy fog így levegőt kapni? És amilyen vézna és gyenge, nem fog tudni kijönni a feltámadáskor. Apa, te miért sírsz? Azt mondta nagyapa, hogy ne sírjunk, mert kiugrik a koporsóból, és az óráskalapáccsal rákoppint az orrunkra. Látod, én nem sírok. Ha nem lennétek ilyen komorak, most mosolyognék, mert eszembe jutott nagyapa, amint az óráskalapáccsal kopogtatja a rokonság orrát. Anya, hol vagy? Fogd meg a kezem, félek ettől a sok síró feketeségtől. Te már tudod, milyen érzés az apád sírjánál állni. Mondd el a férjednek, hogy neki sokkal jobb dolga van, mert nem kilencévesen vesztette el az apját. Nagyapa öreg volt és nagyon beteg. Jobb volt így neki, azt mondtátok. Apa is azt mondta. Akkor most miért bőg?  

Miért haragszik rám nagymama? Anya, te azt mondtad, hogy a halott csak egy hulla, amitől minél hamarabb meg kell szabadulni, mert egészségtelen. Akkor miért akarja nagymama, hogy megnézzem nagyapát a koporsóban? Nem tudja, hogy az nem nagyapa, csak egy test? Nem akarok temetésre menni. Örülök, hogy te nem akarsz temetést, anya. Megígérem neked, hogy minden úgy lesz, ahogy akarod. Nekem ki ígéri meg, hogy halálom után eléget, és a szélbe szór?

Besurrant, elkapta, vitte

Október 23-án hajnali negyed hat óra tájban arra ébredtem, hogy recseg a padló. Aki kettesben hál, rögtön a másikra gyanakodik. De ha a másik ott szuszog a válladnál, akkor végigfut rajtad a hideg. Rajtam legalábbis végigfutott. Nem tudom, hogy elért-e a lábujjamig, mert alig néhány tíz másodperc telt el, és kiugrottam az ágyból. Füles velem együtt. Újabb 20 másodperc, mire kiderült, hogy eltűnt az a bőrtáskám, amit 20-án vettem a budai vásárban. Benne a pénztárcámmal. Miközben magamra kapkodtam a ruháimat, odakiáltottam a még kába jobbik felemnek, hogy gyorsan tiltassa le a bankkártyámat. Én pedig rohantam a tolvaj után. Mint kiderült, feleslegesen: úgy eltűnt, mint a kámfor. Dolgozott bennem az indulat, puszta ököllel is nekimentem volna. Bár lehet, hogy nekem jobb, hogy nem értem utol...

Rendőrséget hívtunk: jött a  járőr meg a helyszínelő. Mint egy rossz amerikai sorozatban, csak éppen velem történt meg. Hatkor visszafeküdtünk, hátha el tudunk aludni. Én akkor kezdtem el reszketni, addig elég jól viseltem mindent. Belegondoltam, hogy mi lett volna, ha mondjuk kés van nála. Vagy gázspray. Vagy többen vannak. Vagy nemcsak lopni akarnak. Úgyhogy félpercenként elbőgtem magam, remegtem, szóval nem voltam szalonképes állapotban. Szegény Füles alig tudott megvigasztalni.

Amiket ellopott: karóra (karácsonyra kaptam két éve), bankkártya (azonnal letiltattuk), diákigazolvány+BKV-bérlet (ez még néhány kör lesz), román személyi igazolvány (ez lesz a legérdekesebb, mert haza kell utaznom), telefon (semmi extrát nem tud, csak csengetni és sms-t küldeni, de a számok...), lakáskulcs (másnap zárcsere), tolmácsjegyzetek (ez csak nekem volt érdekes, ő valószínűleg csodálkozott egy sort). Arra viszont nem emlékszem, hogy nálam volt-e a tolmácsképző jelenléti naplója – mert ha igen, akkor annak is kampec.

Nem tudjuk, hogy jött be. Vagy nyitva maradt véletlenül az ajtó (ez nem nagyon valószínű, mindig ellenőrizzük), vagy pedig finomnyitással megoldotta a kérdést. Régi zár, nem nehéz. Most újat tettek fel, s lesz még más is. Pl. szélcsengőt szerelek az ajtó fölé. Ezúton értesítek mindenkit, hogy ha nem (én) veszem fel a mobilomat, ne csodálkozzanak. És kérek szépen minden rendes embert, hogy küldje el nekem a mobilszámát emailben. Amint lesz új számom, körbeírok. 

Olvasói preferenciák a Partiumban

Édesanyám meséli: sokan – saját bevallásuk szerint – azért olvassák szívesebben a Reggeli Újságot, mert jobban lehet vele ablakot pucolni, mint a Bihari Naplóval. Azt is megtudtam, hogy ha vizes dunsztban akarom tartani a birsalmakompótot, akkor erre a Nők Lapja nem megfelelő. Nem mintha járatnám. De ezek szerint a HVG és a Magyar Narancs is alkalmatlan. Sőt: poharakat stb. becsomagolni is a nagyméretű lapok a legjobbak. Lehet, hogy ezek miatt átíródnak a 19. századról szóló olvasáskutatási ismereteink is?

Mindenesetre ezentúl megpróbálom a lapok vastagságából megállapítani, hogy a Vasárnapi Ujság alkalmas-e a fenti műveletek elvégzésére, illetve (a célközönséget figyelembe véve) milyen mértékben változott a népszerűsége? Ezentúl kitérek arra is, hogy milyen összefüggés állapítható meg a lapok népszerűsége, célközönsége, formátuma és papírminősége között. Most már értem, hogy Meltzl lapja, a poliglott Acta Comparationis Litterarum Universarum nem azért bukott be, mert megjelent egy másik, jobban finanszírozott és jobb marketinggel rendelkező berlini kiadvány, hanem mert a formátuma alkalmatlanná tette a befőttesüvegek csomagolására...

Székely navigáció, GPS

Kicsit belefeledkeztem a zéletbe, a szó szoros értelmében elsodort a pénzügyi válság (crise financière), meg a kintlévőségek (créances), a mérlegek (bilans), államadósságok (dettes publiques) meg az összes többi izé. A lényeg az, hogy ma felfedeztem, hogy a bátyám híres ember lett. Nem ám Küroszi Theodorétosz vagy egyéb ó- és újgörög egyházatyák miatt, hanem azért, mert székely GPS-navigációt készített. A netes autózós fórumokon már tapasztalatokat is írtak róla.  Ilyenek vannak benne, hogy „fordulj vissza, míg jó dógod van, a nagyanyád keservit”, „fordulj sze' balra, tá”. Nekem az tetszik a legjobban, hogy: „esmen másfelé csángálsz, úgy-é?” Ez volna az off route székely verziója. Egyébként feltöltöttem a netre, akit érdekel, az innét letöltheti. Most már csak GPS-t meg egy autót kell vennem. Addig is az mp3-as lejátszómon belehallgatok néha. Nehogy rossz irányba sirüljek, he. 

Tűzkeresztség, avagy ússzál, khm...

Tegnap megkereszteltek tolmácsolásból. Egy nemzetközi konferencián. Egyből fülbesúgással indítottam, ami azért nehezebb, mint a szinkron, mert ugyanazt kell csinálni, csak nincs hozzá technika. Francia volt a munkanyelv. Délelőtt fél tíztől egyig (közben 10 perc szünet) fülbesúgtam magyarra, az továbbment oroszra. Hiába no, a táváris nem beszélt a sajátján kívül más világnyelven... Aztán délután odaültettek négy darab kínaihoz, akik közül csak az egyik beszélt angolul, a többinek ő tolmácsolt angolból kínaira. Neki kellett franciáról angolra fülbesúgni kettőtől fél ötig, itt már nem volt szünetem.

A csúcsot az jelentette, amikor egy mexikói ember (egészen pontosan egy igazi, élő otomi) felszólalására került sor. Ő ugyanis - tekintettel arra, hogy spanyol-magyar tolmács volt, otomiul viszont senki sem beszélt – előre megírta a beszédét spanyolul, és így is akarta előadni. A terv az volt, hogy ezt konszekutív tolmácsolásban elmondják magyarul, mi meg tolmácsoljuk tovább angolra és franciára. Ember tervez, kolonialista szemlélet végez. Mondták neki, hogy ugyanbiza beszéljen franciául, mert milyen jó lesz. Nekik. Szegény neki is futott, és hősiesen végigmondta a dolgot. Én pedig ültem a kezemben a spanyol nyelvű beszéddel, néha belahallgattam a franciába (hogy kb. hol tarthat), de gyakorlatilag a spanyolt blattoltam angolra.

Jelzem, hogy spanyolul életemben nem tanultam egy szót sem, és a filmekből is nagyjából a mucsász grásziász meg a puta ragadt rám... Mindenesetre jól sikerült, hálából a mexikói mindenki előtt megölelgetett. Vicces jelenet volt: ő gyapjúpulcsiban, én spagettipántos pólóban. Azt viszont ne kérdezze senki, hogy néztem ki a konferencia végén, mert nem mertem tükörbe nézni....

Vírus

Nem a gépen, bennem. Valami hülyeség lehet, mert lázam nincs, de a fülem és a torkom fáj, az orromat pedig folyton fújom. Ezt kaptam szülinapomra. Ez még szegény depressziós Füles ajándékainál is rosszabb, mert ő legalább kapott egy praktikus csuprot, amibe beletehette az elpukkant lufit. Igaz, én a vírus mellé azért kaptam némi gyönyörű sárga rózsákat is, úgyhogy a szájamat béfoghatom. És tulajdonképpen jó dolog betegnek lenni: az embert körülugrálják, sajnálják, ápolgatják, szeretgetik. Minden rendben is volna ezzel, csak az orrom muszáj holnapig kiduguljon. Dünnyögő tolmács senkinek sem kell.  

Elő is kaptam a házipatikámat, tegnap már inhaláltam kamillateával, ma reggel mandulaolajba kavartam egy kis fodormenta illóolajat, s azzal kentem be a mellkasomat, a fürdővizembe a jegenyefenyőből tettem (amit előtte egy kevés mézben oldottam fel), aztán majd megint jön a fodormenta, holnap pedig eukaliptuszt csöpögtetek a papírzsebkendőmre. Ha ez így megy sokáig, szabályos botanikus kert leszek, és a szaglászásért belépti díjat fogok szedni. A méhek már nem zavarnak, megszoktam, hogy legalább egy folyton körülöttem repdes. Lehet, hogy a fülemet nézi sziromnak?

Tegnapról

Tegnap óta három nyelvem van szinkrontolmács szakon, mert sikerült a német is. Azt hiszem, idénre több terhelést nem tervezek be, az esetenkénti arabórákra színtiszta hobbiból fogok eljárni, aztán majd jövőre intenzívebbre veszem a figurát.  

Estefelé egy régi kedves barátommal és mentorommal beszélgettem, aki elég gyanúsan és hitetlenkedve méregetett, amikor azt mertem állítani, hogy én márpedig jól vagyok, mindenféle vastalanság ellenére is. Furcsa és egyben vicces érzés volt bizonygatni magamról, hogy milyen jól nézek ki, úgyhogy egy idő után már a nevetésemet sem tudtam visszatartani. Mindeközben természetesen tudtam, hogy az aggódás és a féltés őszinte és szívből jön, és még véletlenül sem a nőiségemben kíván megalázni vagy az önbizalmamat (hehe, már megint van egy kicsi a tegnapi sikeres német vizsga óta) sárba tiporni, de elég nehezemre esett optimizmust állítani egy értem aggódó szkeptikusnak. De majd én megmutatom neki, meg én. Csak ez a fránya vas szívódna fel rendesen...

A spájz és a hegyek

Az oroszok már a spájzban vannak. A Shaolin papok meg a Pilisben. Bár szerencsére csak a nyár idejére.

Történetek a múltamból (6)

Húsz-huszonegy éves lehettem, amikor Kolozsvárott nappal a nyílt utcán megpróbáltak megerőszakolni. Kihívó és nemi erőszakra kifejezetten felhívó öltözködésem az alábbi ruhadarabokból állt: bokát takaró bő szoknya, spagettipántos blúz (a 30 fokra való tekintettel), kontyba font haj. Bizonyára a viselkedésem is ”olyan” volt. Két férfi kapott el, és húzott magával egy mellékutcába. Az utca nem volt kihalt, az emberek mégis viszonylag közömbösen mentek el mellettünk, „nem folyok bele” - gondolhatták.

Időt nem vesztegetve közben már fogdosták a mellemet, megpróbálták felhúzni a szoknyámat, mocskos kezükkel tapogatták a testemet, nadrágletoláshoz készültek. Megcsapott a bőrükből áradó izzadtság bűze, amely kavarodott a mosdatlanságukra permetezett olcsó pacsuli szagával. Szerencsémre volt annyi lélekjelenlétem, hogy reagálni tudjak. Az egyiket alaposan megrúgtam a lába között, és torkom szakadtából ordítottam románul és magyarul, hogy tűz van, segítség, ajutor, arde, foc. Érdekes ez: az emberek a vagyonukat jobban féltik, mint a másik embert... Az önzésük mentett meg. Hazáig rohantam.

Sokan ismerik már ezt a történetet, elmondtam párszor, de talán most érett (értem) meg a leírására. A történet ismerői között van olyan, aki szerint ez nem is így, nem is akkor, nem is velem történt, más azzal próbált bókolni, hogy nem csodálkozna, ha valaki megerőszakolna. Mire én visszabókoltam neki, hogy én meg azon nem csodálkoznék, ha most azonnal agyonvágná a mennydörgős ménkű.

Gondolkodó

Azt mondják néha a hozzám közel álló barátaim, hogy nagyon kedves vagyok, de túl sokat gondolkodom. Mindezt mindenféle lenézés vagy bántás nélkül, úgyhogy nem is haragudtam meg érte. Viszont – nehogy meghazudtoljam a rám aggatott jelzőt – elgondolkodtam azon, hogy miért is van ez így. Sokan szeretik ezt az olvasmányaimra visszavezetve értelmezni. Igaz, hogy rengeteget olvastam (egy időben a családom nem hitte el, hogy ilyen gyorsasággal tényleg elolvasok és megjegyzek mindent, úgyhogy a nővéremet tették oda kikérdezni, de kiderült, hogy nem kamuzok), de ez nem feltétlenül elég magyarázat. A „szeretem minden oldaláról körüljárni a dolgot” sem helytelen, habár néha sántít. Mert vannak helyzetek, amikor abszolút nem vagyok kíváncsi az érem másik oldalára. (Például arra, hogy miért jó a legalizált prostitúció egy prostituáltnak. Úgyhogy ilyeneken igyekszem nem vitatkozni, azon az álláspontomon ugyanis nem kívánok változtatni, hogy a prostitúció gyakorlatilag szervkereskedelem, és a prostituált benne az áldozat. Pont, zárójel bezárva.)

Szóval azon elmélkedtem éppen, hogy miért is gondolkodom „túl sokat”, mármint mások szerint, és miért mondanak ilyent az embernek. Nekem a „túl sok” azt jelenti, hogy belebolondulok a gondolkodásba, de ennek még semmilyen jelét nem érzékeltem magamon. Spontaneitás hiánya lenne? Vagy valamiféle kényszeres gondolkodási vágy? Netán a tudatosság folyamatos jelenléte (vagy legalább ennek illúziója)? Vagy csak mások gondolják azt rólam, hogy folyton „gondolkodom valamin”? Aztán eszembe jutott az öreg Kártézi Jóskabá mondása, hogy aszongya: „Nem élhetek reflektálás nélkül”. Vagy valami ilyesmi. 

Magány

Ott állt az erdőben, és hangtalanul sírt. A fák értetlenül hajladoztak, de tisztelték a szomorúságát: halkan suttogtak egymással. Nem zavarták levélhullással, lehajló ágakkal, még az avar is csendesebben zörgött, ha szél indult. Az Ember pedig csak állt meredten, mozdulatlanul, mintha oda akarna nőni a földhöz. A karjai erőtlenül lógtak, néha megemelintette egyiket, de a mozdulat mindannyiszor félbemaradt, úgy tűnt, mintha hirtelen meggondolta volna magát, vagy tétovázna, hogy mit tegyen. Úgy állt ott, mint valami mitikus madárijesztő: néha megremegett, megmozdult, aztán megint rábízta magát a tökéletes Semmire, talpával szilárdan állva a földön.

Mindeközben a könnyei változatlanul csorogtak az arcán, lehunyt szeme mögül kiapadhatatlan forrásként bőségesen ömlött a sós víz, végigfolyt meztelen testén, megcirógatta gömbölyded csípőjét, és lassan-lassan tócsába gyűlt a lábujjai között. Elmúlt egy éjszaka, elmúlt a következő nap is, de az Ember csak állt ott, bokájáig érő könnyben, mit sem törődve az erdei vadak bámuló tekintetével, a fák halk beszélgetésével, a váltakozó napokkal. Közben pedig csak nőtt-nőtt a víz körülötte, de nem terjedt ki, hanem akváriumszerűen körbevette. Aztán lassacskán gömb formát vett fel, egészen addig, amíg egészen el nem lepte a síró alakot. Ekkor az Ember abbahagyta a sírást, lehunyta a szemét, és összekucorodva alámerült. 

Identitászavar másképp

A legújabb dilemmám, hogy most akkor boszorka vagyok, tündér, angyal vagy lápi lidérc? Szerintetek? Mert mondanak ilyeneket nekem az emberek (és általában akár egyetlen ember is a lehető legjobban megvariálja a dolgot), és én most nem tudom eldönteni, hogy tulajdonképpen melyik vagyok (vagy szeretnék lenni). Mekkora probléma, mi? Tulajdonképpen a boszorka meg a lápi lidérc meg is felelne (utóbbit természetesen csakis irodalmár mondta), egy kedves barátom szerint az előző életemben (szerinte volt ilyen) boszorkány voltam, fehér mágiával foglalkoztam, és máglyán elégettek. Úgy gondolja, hogy a rengeteg anyajegyem az égési foltok emlékét őrzi, és a zöld szemem pedig „átöröklődött”. A hosszú hajat, szoknyát nem is magyarázta, csak kacsintott.   Mondjuk a törpével nem lehetne hízelegni, bár nem vagyok egy amazontermet...

Jelentés

Enyhe szkoliózisom van (tornával javítható), szívbetegségem nincs. Van cserébe hóttkomoly vashiányos vérszegénységem (a legminimumabb alatt nyolc egységgel), sopánkodott is a sármos doktor úr, mikor megnezte az eredményeket. Hát azt nezhette es, pedig mondtam neki, hogy ne csáljon labort, mett úgyes tudom, mi leszen a végeredmény. Csak nezett komolyan, néha somolygott huncutul, az ember sose tuggya, hányadán áll vele. Osztán nezett jobbrul-balrul, forgatott elé-hátra, dögönyözött kegyetlenül, a végin meg bémondta, hogy sápkóros vagyok, szedjek vasat. (Mán megen, s a hatodik fajtát.)

Okos embör az, minden kérdésemre vót válasza. Azt es észrevette az éles szemivel, hogy erőst fehér a bűröm. Vehette es, alaposan megnezett mindenfelőlről. Még a szüvemet es megvizsgálta valami géppel, az csirikolt néha, s nem tudott egy rendes igyenes vonalat meghúzni. Mondtam, adjon egy vonalzót, olyan igyeneset húzok nekije, hogy csak, de valamié nem akarta. Osztán csóválta a fejit a vérnyomásom mijatt. Pedig én hogy örvendtem, hogy végre 100/60 lett. Pulzus 98 vót ugyan, de valamivel szegény árva szüvem is kell kompenzáljon... Aszonta, a tornával az es rendbe fog jőni. A lényeg az, hogy mikó visszamenyek Pöstre, veszek jázmint és korallbogyót a lakásba.

Már megint elégedett vagyok

Mert ma volt a szóbelim angolból a szinkrontolmács szakra, és a szóbeli végén azt mondták a tanarak, hogy az írásbelitől eltekintenek, fel vagyok véve. Német elvileg szeptemberben lesz (első órán), de mindenki azzal biztat, hogy attól aztán végképp ne féljek. Úgyhogy nem is félek (főleg, hogy felvettek), és boldogan újságolom mindenkinek, hogy szeptembertől három nyelvvel (mert a francia azért marad) fogok zsonglőrködni... Most viszont kirúgok a hámból, és legalább három napig nem fogok híreket olvasni, ó jeee.

Vissza külhonból

Tegnap este jöttünk meg. Pénteken búcsúzkodás (közben egy déli fordítást még gyorsan leadtam), mosolyok, arcok végeláthatatlan egymásnak súrlódása, kézfogások, apró, kedves ajándék. Még van egy nekifutásom erre a hétre, de ha ez is összejön, akkor egy darabig valóban nyugodt lehetek. Bár persze folyamatos gyakorlás azért lesz egész nyáron, de legalább nem fogok hétkor kelni, ez is valami... Aludni akarok, sokat. Erdőben sétálni, megázni, az illatát beszívni, gyantát fogni, patakban fürdeni.

Nemzeti ünnep

Ma van a nagyherceg születésnapja. Pontosabban ma ünneplik. Ugyanis június 23-án tulajdonképpen egyik luxembourgi uralkodónak sincs ünnepelnivalója. Csak hát ugye az időjárás... A hatvanas években attól tartottak, hogy egy jó eső elmossa az egész ünnepséget, ezért nagyhercegi dekrétumban határozták meg a nemzeti ünnepet, és mára tűzték ki. A lényeg azért már tegnap lejárt. Nagyherceg megmutogatja magát a népnek, fáklyás felvonulás, tűzijáték. Az már más kérdés, hogy az időjárással nem lehet kitolni: bosszúból akkorát zuhogott tegnap este...

A környezet és a védelme

Oltott fa, kétféle virággal. Volt. Fészkekkel, madarakkal. Éppenhogy elvirágzott. Azalatt vágatta ki a luxembourgi önkormányzat vagy mi a fene, amíg a tőle 20 m-re található épületben az Európai Parlament környezetvédelmi napokat tartott. Valami látványterv az oka. Út. Parkoló. Épület. Észteblisment. Ez jó modern szó. Ennek esett áldozatul még kb. 20 másik hatalmas, évtizedes fa. Ma reggel pedig a kivágott „fatetemeken” egy énekesmadár üldögélt, és szomorúan csipogott. Nesze neked Nyugat, civilizáció és környezetvédelem.

A BKV és a poézis

A Könyves Kálmán körút következik.

Hey, it's Romeo

Pontosabban Mark. A gombolós gitáros. Tegnap koncertezett Eschben (ez is miféle név, hehe), ide 20 km-re. Egyszerűen hihetetlenül tud játszani azon a gitáron. Kicsit megöregedett, néha megcsillant a kopaszán a fény. Ő az egyik olyan zenész, akit naphosszat el tudnék hallgatni, és nem unnám. Varázslatosan kombinálta a régi darabokat az újakkal, valósággal tűzbe hozott. Nem vagyok egy első sorban csápolós fajta, de ez... A terem közepe táján álltam, és végigugráltam és -hajlongtam a két és fél órát. Természetesen kizárólag azért, mert alacsony vagyok, és jobban szerettem volna látni...

Brilliánsan szólózott, a Sultans of swing pedig egészen új élmény volt. Felvételen másnak tűnt, mint a koncerten. Sokkal élőbb volt így. Nem volt szükség különféle show-elemekre, így is mindenki feszülten figyelte. Világoskék farmer, fekete póló, egy darabig pedig kék kockás ing. Hasonló ruhadarabok a többin is. Némi fények, de azok is inkább csak szerényen. Semmi füst, csillogás, ócska viccek vagy mímelt szívroham. Csak a zene meg ő. De az nagyon. Még mindig a hatása alatt vagyok. Azt hiszem, megteszem udvari zenészemnek.

Jut eszembe: nem jó ez az angol nyelv, mert nem lehet ütemesen kiabálni, hogy vissza, vissza. Mégiscsak ez az én anyanyelvem a legjobb...

Mersz-e álmodni?

Mély zuhanás a nagy semmibe. Ilyenek voltak az utóbbi hetek éjszakái. Rémálmok egyre-másra, és nem gonosz szörnyekkel, akik megeszik a szegény emberiséget. Hanem valós szereplőkkel, akik az álomban is önmaguknak megfelelően viselkedtek, esetleg kicsit szélsőségesebben. Rájöttem, hogy ha nem fekszem le idejében (értsd: amikor már javában ásítozom, tehát olyan éjfél körül), hanem kivárom a hullafáradtságot, és akkor esem be az ágyba, akkor - általában - elmaradnak ezek a borzalmak. Szabályosan féltem az elalvástól, szorosan magamhoz öleltem a párnámat, megpróbáltam valami szépre gondolni, valakire, akit szeretek, valamilyen helyre, ahol szívesen vagyok. Ez sikerült is.

Aztán ez a valami, valaki, valahol átalakult. Ijesztően nagyok lettek az ismerős fák, félni kezdtem, valaki kiabált velem, gorombaságokat vágtam a fejéhez, hirtelen egészen máshol voltam, teljes egészében kiszolgáltatva mindennek és mindenkinek. Egyszer szinte halálra fagytam, egy jegesmedve melegített fel. Másszor hirtelen apró kígyók estek a nyakamba mindenhonnan, és belepték a testemet. Tudtam, hogy ha nem moccanok meg, akkor nem lesz bántódásom. Végül azért martak halálra, mert olyan erősen reszkettem a félelemtől, hogy ők is megijedtek. De volt már arra is „példa”, hogy egy igen kedves barátom szúrt szíven, majd a legnagyobb nyugalommal, mosolyogva evett a még remegő, forró dobogásból.  

Aludni jó, álmodni ritkán.

Távolság

Az a baj a távolsággal, hogy sokszor nehéz elviselni. Hogyan is szeretném azt, ami hosszabb-rövidebb időre elválaszt azoktól, akiket szeretek? Amelyet én, mások és mindannyian szándékosan vagy akaratlanul létrehozunk, mert minden szeretetünk, alázatunk és önfeláldozásunk ellenére is néha azért önmagunkat tesszük az első helyre? Megesik, hogy gyűlölöm magam az általam létrehozott távolságok miatt. És megtörténik, hogy értetlenül állok azok előtt, akik megpróbálják elfogadtatni velem az általuk ideiglenesen létrehozott űrt.

Régebb kifejezetten ellenségesen viszonyultam ehhez. Nem értettem, miért van szükség ilyesmire. Gyávaságnak, megfutamodásnak véltem. Most már úgy gondolom, hogy tévedtem. Nem mintha most olyan könnyen elfogadnám a Másiktól való távolságot, de talán ez az idő felhasználható arra, hogy lehetőségként tekintsünk rá. A távolság az, amire használjuk. Ha akarom, közelít. Ha akarom, eltávolít. Gyógyít vagy megsebez. Türelmessé vagy követelőzővé tesz. A döntés rajtunk áll.

Dicsekszem, most az egyszer

Sikerült a záróvizsgám tolmácsolásból! Volt tolmácsolás magyarra, aztán franciára, aztán blattoltam (szöveget mondatonként első látásra fordítani) franciáról magyarra, végül pedig szakdolgozatot védtem. Előtte három napig alig tudtam enni-inni, aznap 33 fokos hőség volt, de végül csak jól jött ki a dolog. Úgyhogy ennek örömére ma beiratkoztam szinkronra, és a francia mellé felvettem az angolt is. Júniusban még egy hónap Lüksz, aztán június végén gyorsan felvételi angolból, és jöhet a nyár. Meg az újabb tanév, hehe...

Napi mérleg

Ma történt: hánytam, aztán bőgtem a kádban, szinte hőgutát kaptam a városban. Tanultam, leveleket írtam, szavakat próbáltam magolni, bosszankodtam, szomorkodtam, sajnáltam magam, türelmetlenkedtem, féltem, megzavartam valakit, önző voltam, szándékom ellenére félreértettek (talán, de hátha mégsem), tépelődtem, döntöttem, kerek mondatokat fogalmaztam meg és át (amelyeket aztán kapkodva, sietősen és sután mondtam ki), nevetségesnek, szánalmasnak és tehetetlennek éreztem magam, furdalt a lelkiismeret, és bőgtem (újból, de most már kád nélkül, belesírtam a párnába, hogy ne legyen hangos). És vártam. Sokáig. Még mindig nem merek enni.

Rudra

Valahogy úgy jártam, mint az eszkimókusok a hóval: egyre több kifejezést kell találnom az esőre. Ami csodák-csodája, de tíz nap óta először hullt errefelé. Ez nagy szó, mert „az eső után megyek hozzád/vásárolni stb.” eléggé bevett fordulat errefelé. Az egyik fajtája aprószemű, kásás, híg valami: észre sem veszed, hogy esik, de hiába is védekeznél ellene, mindenhova beférkőzik, és órákig nyirkos maradsz utána. Van aztán hosszú, szálas fajtája, ez általában napsütéskor szokott előbújni, s amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan el is megy. Olyan érzés, mintha fűszállal csiklandoznák a nyakadat: az esőszálak végigfutnak a testeden, mint valami kíváncsi szerető. Éppenhogy megvizülsz, s már szárít is az áldott napsugár meg a szél, ami szinte folyton fúj errefelé, s összeborzolja a hajamat, a biztonságiak nagy örömére.

A legelemibb esőt azonban akkor éltem meg, amikor néhány hete hazafelé menet megáztam. Nem sok volt a házig, de mire ráeszméltem, hogy zuhog az eső, már rég csuromvíz voltam. Éppen felfelé tekergettem a nyakamat, beleszimatoltam a levegőbe, eső közeledtét éreztem. Az ég lila volt, gomolygott, aztán egy hatalmas dörrenés után megnyíltak a csatornák. Hatalmas, hólyagos cseppek estek mindenfelé, pillanatok alatt patakok folytak az utcán, be a cipőmbe. A hajamat ki kellett utána csavarni, a szoknyám térdig merő egy víz volt, az arcomon fáradhatatlanul folyt végig az eső. Nem volt hova beállni, de nem is akartam. Mentem tovább az esőben, hatalmas vigyorral az arcomon, az autósok pedig szánakozva álltak meg az átjáróknál, s megdöbbenve nézték, hogy nem szaladok. Mikor a kapu elé értem, egyszerre kisütött a nap.

Magyarázza el nekem valaki,

hogy ugyanbiza mi a baj a cellulitisszel? Azon kívül, hogy minden posztpubertásban lévő nőnek van (valamilyen stádiumban). És azon kívül, hogy még semmilyen tudományos kutatás nem támasztotta alá, hogy krémmel, masszázzsal sötöbövel elmúlna. Az egészséges étkezés természetesen fontos, mozogni is kell, ezeket nem lehet eléggé hangsúlyozni. És lehet csökkenteni a mértékét, de nem kenceficével. Viszont semmi nem mulasztja el végleg ezt az úgynevezett betegséget, bőrproblémát, ami nem is betegség, nem is bőrprobléma, ha egyszer minden felnőtt nőnél megtalálható. Valaki már megint meg akar (még jobban) gazdagodni azon, hogy megpróbál a nőkben bűntudatot és önértékelési zavarokat kelteni...  

Ami engem illet: ezek szerint biztosan nekem is van ilyen izém, de mivel a hátsómat nem (én) szoktam bámulni, ezért nem zavar. Mástól sem jött még panasz (mondjuk túlzottan nem is érdekelne). Úgyhogy ott pont a neki megfelelő helyen van, a zisten is oda teremtette.

Szaúd-Arábia női

Megjelent a Human Rights Watch Perpetual Minors című jelentése a szaúdi nőkről. Hosszú szöveg, de érdemes az embernek végigrágnia magát rajta. Egyszerűen megdöbbentő, hogy még mindig van ilyen. És ezzel az országgal kereskedelmi kapcsolatokat tart fenn pl. a világ rendőre, fogadják az uralkodóit, diplomáciai kapcsolatban áll velük egy halom magát felvilágosultnak tartó ország. Na persze én naiv vagyok, mert én bizony ilyen alakokkal szóba sem állnék. Tudom, tudom: ők nem köszönnének nekem, mert ugye nem szabad (ez is hülyeség: az eddigi, hitüket gyakorló muszlim férfiismerőseim mindig köszönnek, és szimplán bunkónak nézik azt, aki nem) és mivel ilyen falnak rohanós vagyok, nem is kerülök olyan pozícióba, hogy ne állhassak szóba velük. Most megyek és háborgok magamban egy sort. Vagy már ez is fanatizmus?

A bíró erkölcse

Magyarország, 21. század. Erkölcsi okokra hivatkozva tagadták meg egy prostituálttól az abortuszt. Most nem részletezném, hogy szerintem (és mások szerint) a prostitúció micsoda, habár az is megérne egy misét. Azon gondolkodom, hogy az apát miért nem idézik be? Gyerektartást fog-e fizetni? Persze hogy nem, hova is gondolok. Ő csak „használt” egy nőt, mert neki szabad. Mert szegénykém ki kell elégítse a biológiai igényeit. Hogy oda ne rohanjak...   A bíró pedig az ő erkölcsi magaslatáról a törvényt kijátszva ítélkezett. Deviáns magatartást és általános erkölcsi felfogást emlegetett. A deviáns magatartáshoz: az nem deviáns, hogy egy férfi kibéreli magának egy nő hüvelyét, mert jogot formál erre magának? És mindeközben megalázhatja, bármire kényszerítheti, mert tudja, hogy ő úgyis láthatatlan marad. Az nem deviáns, hogy az állam asszisztál ahhoz, hogy egyes női állampolgárait mások tárgyként használjanak? A nő pedig szívjon, mert „a kurva magának kereste a bajt” ugyebár... Mint ahogy most is.

Általános erkölcsi felfogás. Nos, tisztelt bíró úr/asszony, én nagyon örülök, hogy ezek szerint nem tartozom az általános erkölcsi felfogók közé. Egyrészt a jog szerint egy nőnek joga van abortuszra, innentől kezdve amikor ön a bírói székben ül, már elnézést, de magasról tojok a magán- vagy általános felfogásra. Megfosztani nem lehet ettől a jogától. Az más kérdés, hogy ön személyesen vagy a társadalom mit gondol erről, de ez nem tartozik a tárgyalóterem falai közé. Másrészt pedig úgy gondolom, hogy egy amúgyis kihasznált és meghurcolt nőnek azt a gunyoros választ adni, hogy majd megszülés után örökbe adhatja a gyerekét, olyan emberre vall, akire a kutyámat nem bíznám, nemhogy ilyen felelősséggel ruházzam fel. Nagyon remélem, hogy az általam egyáltalán nem tisztelt bíró nagyon öreg, és hamarosan nyugdíjba vonul, és hogy az ügynek lesz valamilyen pozitív végkicsengése is a későbbiekben. Önnek pedig hosszas Alzheimert kívánok.

Időjárás 2.

Furcsa, de egyelőre nem esik nehezemre, hogy az időjárás errefelé teljesen kiszámíthatatlan. Az, hogy egyik este havazik, még nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy másnap reggel 15 fokos, napsütéses világra ébredjen az ember, délután pedig zuhogó esőben sétáljon hazafelé, időközben pedig a a jó csípős szél megszárítsa. Sétáljon? Na igen. Megáztatott párszor az eső, de makacsul nem tanulok belőle. Cukorból nem vagyok, a víz még soha nem ártott nekem, hova rohannék? Itt pedig kijut a vízből bőven, nem panaszkodhatok.

Talán pont a kiszámíthatatlanság tesz „sztoikussá” ebben a dologban: semmi értelme azon rágódni, hogy jaj, mi lesz a következő félórában.  Fő a változatosság. És a teavíz. Megyek is.

Texas, szekta, média

A Velveten olvasható egy cikk arról, hogyan erőszakoltak meg 13 éves lányokat egy texasi szekta ranchén. Alant pedig egy tűsarok-kommentelő levele a velveteseknek. Kommentár helyett: a levelet én is aláírtam, és elküldtem nekik.

Tisztelt Főszerkesztő!  
Az index.hu rendszeres olvasója vagyok, és szeretnék megjegyzést fűzni a texasi szektás történetről írt cikkükhöz. A véleményem az, hogy jobban tennék, ha a poligámiát hirdető szektaság álcájába burkolózott pedofilhálózat-maffiát és tevékenységüket néven neveznék, és a rendkívül súlyos pedofil bűncselekményeket nem eufemizálnák olyan szóhasználattal, mint pl. „külön templomi nászágyon tették magukévá először mindössze 13 éves feleségeiket a texasi többnejű szekta idős férfi tagjai” - ez ugyanis nem magukévá tétel, hanem 18 éven felüli által, kiskorú sérelmére elkövetett nemi erőszak, ugyanúgy, ahogy a „hetven év feletti férfiak közösültek 17 évnél fiatalabb lányokkal” sem közösülés, hanem nemi erőszak.  

Az Önök szóhasználatát olvasó férfiak így azt a képet nyerik, hogy egy nővel, ráadásul kiskorúval akarata ellenére nemi kapcsolatot létesíteni rendjén való dolog. Nem az. Bűncselekmény, még akkor is, ha a társadalom nagy része nem tekinti annak, az állami igazságszolgáltatás (vagy néha igazságtalanságszolgáltatás) az erőszakos nemi közösülések elkövetőinek csak elenyésző számát hajlandó felderíteni, és minimális mértékben megbüntetni, míg az áldozat egész életére szólóan sérül testében, emberi és jogi kapcsolatokba vetett hitében és érzelmeiben. Higgye el nekem, hogy baromi szar ilyen szóhasználatban olvasni olyan dolgokról, amik az ember közvetlen környezetében, legjobb barátnőjével ugyanígy, szinte ugyanebben a formában, Magyarországon megtörténtek...  

Elég sok cikkben olvasok Önöktől elég felháborító szóhasználatot, amit szerintem minden bántalmazott, megerőszakolt nő kikérne magának - ha megtehetné. De nem tehetik. Ezért én hívom fel az Önök figyelmét, hogy mint média, kötelességük lenne az áldozatok mellett legalább szóhasználatban szolidaritást vállalni, és mint társadalmi erkölcsformáló médium, kötelességük lenne a nők és gyerekek ellen elkövetett bűncselekményeket nem lekicsinyelni, nem eufemizálni. Higgye el nekem, hogy azok a gyereklányok, akiket ezek a pedofil állatok megerőszakoltak a „templomban” a „nászágyon” nem úgy érezték, hogy éppen akkor a nászéjszakájukat töltik éppen, hanem nagyon is szenvedtek, saját testük önrendelkezési jogától, gyermekkoruktól, életlehetőségeiktől megrabolva, erőszakkal többször is teherbe ejtve, egy életre olyan felelősségbe kényszerítve, amit saját akaratukból biztosan nem vállaltak volna fel, ha lett volna más lehetőségük. Csak éppen semmilyen más lehetőségük nem volt, csak átélni az erőszakot, és annak minden fájdalmas következményét.   Szóval kérem, hogy ne szépítsék a ronda dolgokat...  

Üdvözlettel,  Katicabogár  feminista  ex-bántalmazott  ex-bántalmazottak barátnője és lelki szemetesládája

Kérdezd a csillagokat

Az utóbbi időben elég gyakran faggatom a csillagokat. Némán felnézek az égre, sóhajtok egy nagyot, és megkérdem tőlük, hogy ugyanbiza hogy fogom kibírni ezt a napot?

Időjárás

Reggel tíz óra: hétágra süt a nap, kellemes plusz hét fok. Eltervezzük, hogy reggeli után sétálni megyünk. Igaz, hogy az előrejelzés szerint csapadék lesz, de hátha mégsem. Evés, felöltözés, ki a házból. A kapu előtt állva felnézünk az égre: sok a fekete meg a szürke felhő. Mindent vissza (Erdélyt es): rá két percre megindul a hó. Nem tévedés, nem eső: szép, fehér apró pelyhes hó volt. Persze rögtön elolvadt, amint földet ért, de ez sem vette el a kedvét. Séta lemondva, ülünk a szobában. Füles dolgozik, baudolina dolgozik (pontosabban nem dolgozik, mert nem kap érte pénzt, hanem gyakorol), közben kiderül-beborul, eső, nap, szél, miegymás. Az előbb még sütött a nap, most éppen szürkül befelé a világ. Sebaj, legalább lesz miről társalgani, gozni, logni ez a jó.

Apdét este hétkor: sűrű hó hull, holnap szerintem szánnal megyek a gyárba.

Fordításgyár

Igazából a cím eleve hibás, mert az EU-ban jogszabályi szinten nem fordítás, hanem megszövegezés van. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy megírják a szöveget (az esetek többségében) angolul, aztán lefordítják a különböző nyelvekre. Az viszont tény, hogy iszonyú mennyiségű szöveg jön létre naponta. A hely viszont tényleg úgy néz ki, mint egy gyár. Egyik épület rondább, mint a másik. Amelyikben én dolgozom, kivételesen megfelel (átlag felhőkarcoló üvegfalakkal), de a Bíróság meg a Bizottság elég érdekes színű és formájú épületekben tanyázik. Valakinek az unijóban nagyon nincs ízlése...

Ma amúgy fülbesúgtam (ez a chuchotage) kb. négy órán keresztül. Leginkább azért, hogy gyakoroljam a tolmácsolást, de egy társam néha belehallgatott, amikor nem értette a beszélőt. Hát mit mondjak... fárasztó volt, főleg a vége felé, de nagyon élveztem. A hétvégén pedig megnézem a belvárost, mert egyelőre csak tudok a létezéséről...

Értesülés

Csütörtökön tudtam meg, hogy én tulajdonképpen bátor vagyok. Meg hogy jól kiforgattam a fenekemet (már ha az itteniek ismernék ezt a kifejezést). Ugyanis többek bevallása szerint olyant még senki sem csinált ezen a tanszéken, hogy:
1. a szakdolgozatként leadandó fordítását dekonstrukció témakörből válassza,*
2. mindezt interjú formájában, hogy még cifrább legyen, és hogy
3. a képzés alatt három hónapra (vagyis a képzés két hónapjára + június, amikor nincs semmi) fogja magát, és elmenjen gyakornoknak egy kicsit arrébb.

Ha jók az értesüléseim, akkor nemcsak hogy ezt a hármat egyszerre még nem csinálták meg, de külön-külön sem. Ami nem feltétlenül a bátorságomra utal, lehet, hogy csak szimplán őrült vagyok... Ez azonban május végén kiderül.

*Ezúton jelzem az összes általam ismert dekonstruktőrnek, hogy szeretettel várom a mindenféle építő és lealázó kritikáját a fordításomhoz.

Nyugalom

Az a jó a mai napban, hogy bár hét közepe van, nekem mégis szünet. Mert a mai nappal egyrészt letudtam egy előrehozott jogelméleti vizsgát, holnap és holnapután pedig konferenciaszervezéssel foglalkozom, ami ugyan némileg megterhelő, de másképp. Hétfőn pedig agyő, Budapest, repülök elfelé. Pontosabban repülünk. Most viszont kipihenem magam, az Új Zrínyiászt olvasom (hányadjára is?), almát eszem sajttal, ráadásul még elégedett is vagyok. Kell ennél több? Na jó, egy gyümölcstea azért még belefér...

A halálosztás joga

Talált, megint a szám fog járni... Kissé megdöbbentett Sajóbábony esete (videó itt). Most komolyan gondolják? Kezdek néha megütközni a keresztényeken. Mármint néhányukon. Abba most nem mennék bele, hogy vannak itt azért fincsi kis rasszista felhangok is, meg némi dac a másik oldalról, és elkeseredettség bőven.   Alapvetően azt nem értem, hogy jön ahhoz bárki is, hogy döntsön arról, hogy a másikat jól meggyilkolják államilag. Kutatásokból tudjuk, hogy a halálbüntetéseknek nincs elrettentő ereje (ld. azokat az államokat, ahol még életben van, és mégis történnek „halálbüntetésre méltó” cselekedetek). Ráadásul mindezt egy olyan országban, amely alapvetően keresztény értékeken alapszik (nem ab ovo szekuláris). Amerikát most kihagynám, azzal az országgal kapcsolatban sokfélét nem értek... Csak azon gondolkodom, mi mehet végbe egy agyban akkor, amikor erre jut.

Kilátástalanság? Gonoszság? Bosszúvágy? Vagy csak sima tudatlanság? Kétségbeesés?   Na és ki ítélné halálra a vádlottat? Otthon pedig beszámol róla, hogy „jó napom volt: ma két embert végeztünk ki.” Lehet normálisan aludni, élni, enni azzal a tudattal, hogy a másik élete a te akaratodtól függ? Az az érzésem, hogy van egyfajta szadizmus azokban, akik halálos ítéletet hoznak. De lehet, hogy csak az én túlérzékeny lelkem lázong megint...

Előny

Ma kaptam egy pofont. Ja, és nem a Zélettől. Éppen valami írószerbolt környékén leledzettem (mert ugye mi kell a tolmácsnak: rengeteg papír és még több írószer), amikor észrevettem, hogy egy hat-hétévesforma roma kisfiút két simára borotvált fejű, bőrbakancsos vesz közre, és éppen „nevelik”. Mindez a Ferenciek terén, nem valami eldugott kis mellékutcában, olyan délután három óra magasságában. A járókelők egy része nézte a jelenetet, a többiek inkább elfordították a fejüket, mások észre sem vették, hogy mi történik.

Nekem kissé megsűrűsödött a vérem, és megkérdeztem „a fiúkat”, hogy miért nem velük egy súlycsoportúakkal próbálkoznak? Válasz: „Mi van, hülye p...a, neked is kell?” És zsupsz, már kaptam is. A jobb arcomra. Kicsit megszédültem, az orrom vére is eleredt, de annyi erőm volt még (mert közben azért felkiáltottam a fájdalomtól), hogy az egyiket sípcsonton rúgjam. A kisfiú szerencsére el tudott szaladni. Érdekes módon ezt a pofont már többen észrevették, és rá is szóltak a fiúkra (tettleges közbeavatkozás még mindig sehol), akik nagy szitkozódások közepette elvonultak, és megígérték, hogy majd elkapnak. Mármint engem. És akkor kicsinálnak. Azért valahol szomorú, hogy a kisfiút nekem kellett „megvédenem”, nem pedig a Nagy Fehér Férfinak, aki éppen ott járt az utcán dögivel...

Szüntelen-ül

Tegnap délután a gépem – pontosabban a szóköz billentyűm – úgy döntött, hogy éppen ideje megpihenni egy kicsit. Semmilyen érintésre nem válaszol, csapkodni pedig Mancit nem szoktam. Miután kb. félórán keresztül hiába átkozódtam (az orkán már akkor lejárt, és gyönyörűen sütött a nap), megpróbáltam valamilyen áthidaló megoldást találni. Dolgoznom ugyanis kéne. Pontosabban nem kell, de nem árt…

Szakdolgozatot, házikat megírni, kiselőadáshoz anyagot gyűjteni, vázlatot, terminológiai listát megcsinálni, levelekre válaszolni. Mindezt a space gomb nélkül. Gyorsbillentyűje nincs, úgyhogy kénytelen voltam az alábbi megoldáshoz folyamodni: egy „a” betűt és az előtte lévő szünetjelet kijelöltem, jöhet a copy-paste. Ha persze nem a-val kezdődik a szó, akkor a betűt letörölni, szünet megvan, jöhet a szó. Holnap megy a szervizbe, de addig dolgozom rajta. Próbáljátok ki félórán keresztül, és megértitek, miért lesz hamarosan ínhüvelygyulladásom…

A kódex

A győri. Neeem, nem az amolyan Corvina-félékre gondolok, hanem a Borkai-félére. Magatartási kódexet írnak Győrött, apám. A jegyző bácsi ugyanis ittas állapotban beleharapott a kolléganő karjába. És ahelyett, hogy kirúgnák, csinálnak egy kódexet. És kitől kérnek hozzá tanácsot? Na vajon? Talált, süllyedt: a győri püspökségtől. Csináljon már valamit a Zegyház, ha a sorozatos pedofilbotrányokkal és cölibátusellenzőkkel már nem tud mit kezdeni. Nem értem, miért keverik ebbe bele a katolikus papságot: azok nem dress-code szakértők, hanem a hívek lelkére szakosodtak. Habár a pápa ruhatárát elnézve lehet, hogy értenek hezza...  

Nincs több push-up, szegény férfiakat nem kényszeríti többé nemi erőszakra a kivillanó hófehér váll, nem izgulnak majd vén fejjel Mariska visszeres bokájára a mosdóban. A fiatalabb nőknek meg lesz majd zsákruha, hamu a fejükre, szigorúan begombolt blúz, erényöv lakattal. Mit képzelnek ezek, hah! És nem lesz több lajoskámozás a portással, hanem Excellenciás Uram lesz a karbantartó is. Becézés, mi? Nem vagyunk az óvodában - mondá Havasrétiné Méry Judit, a Győri Nők Független Szervezetének elnöke.  

Szabály lesz, az istenfáját. Árulkodó mondat: „Szabályozni kívánjuk a főnök-beosztott, illetve a férfi-nő viszonyt.” Ahamm, értem én: a főnök = férfi. És ez Győrre különösen igaz. Polgármester, alpolgármesterek, jegyző, kabinetfőnök: férfiak. Nekik vannak titkárnőik. Ez a természet rendje. És az ő karjukba nem szabad ezentúl beleharapni. Mivaaaan, ezt eddig nem tudtad, Lacikám?

Szülinap

Nem az enyém, az a csodálatos szeptemberben van. A blogé. A tiszteletére kisütött a nap is. Én pedig most ünnepélyesen el fogok mosogatni.

Gratul

Az albánok megcsinálták. Koszovó hivatalosan is állam. Az ellenzői pedig pukkadjanak meg.

Menő manó

Ez az állandó mehetnékem, az. Mintha nyű lenne a likamban. Háromhavi tömény idegenség, külhoniul fognak nekem beszélni, pénzért dolgozom, és mindezt egy icipici Nagyhercegségben. Közben pedig természetesen készülök a vizsgáimra, gyakorolok, s a szabadnapom alatt le is vizsgázom. De a terveim szerint nem egyedül megyek. Áprilisban kezdődik. Addig nyomom a retúrt (vagyis gyakorolom a magyar-francia tolmácsolást, na)...

T-a-v-a-sz

Tegnap elhatároztam, hogy mától (vagyis tegnaptól) kezdve tavasz van. Eltüntettem a csizmát, vastag harisnyát, szövetkabátot és a kötött pulcsikat, és elővettem a normális emberi mivoltomat: vékonyabb szoknyát (kordbársony, szövet már nem nagyon fog kelleni), rövidujjú blúzot, spagettipántos pólót (habár azokat télen is hordtam, sokak megrökönyödésére), tavaszi kabátot, csinos pipőkét. Hát nem kisütött a nap? Ha tudtam volna, hogy az én elhatározásomra vár, már régóta döntöttem volna...  

Ha nincs rajtam annyi réteg, máris jobban érzem magam, rendesen tudok lélegezni, nem melegszem ki folyton. Igaz, hogy egy csomó embert még így is meg fogok botránkoztatni, de már kezdek belejönni a szerepembe. Ha egy tanár vagy egy társam furcsa arckifejezéssel néz rám, akkor tudom, hogy most következik az a kérdés, hogy: „Te (maga) tényleg nem fázol (fázik)?” Vagy ennek a variációi. Én pedig egy jógit megszégyenítő nyugalommal válaszolom mindig ugyanazt: „Nem.” Habár lehet, hogy egyszer azt kellene válaszolnom, hogy de, tulajdonképpen majd” megvesz az isten hidege a plusz 22 fokos teremben, adjanak már egy fókaprémet...

Nosztalgia

Régebben akár három napig is feküdtem 40 fokos lázzal. Most egy nap alatt lejárt a magas láz. Manapság már a vírusok sem a régiek...

Pi

Pontosan akkor ébredtem fel, amikor a telefonom órája a pi-n volt: hajnali 3 óra 14 perckor. Mellettem nyugodtan szuszogott a Füles, én pedig befészkelődtem az ölébe, és megpróbáltam visszaaludni. Legalább még 40 percet aludjak, mert négykor kelni kell, hatkor indul a gép Pestre. Ami aztán fél hatra meg is érkezett Ferihegyre. Fél hétkor már rég itthon voltunk, a friss kenyér bekavarva, ágy megvetve. Alvás tízig, addigra megsült a kenyér, reggeliztünk, s azóta rendezgetjük a két hete itt hagyott életünket. Néha álmosakat pislogva egymásra nézünk, közben pedig egy cetlin egyre nő a holnapi bevásárlólista. Ma nem főzök: pizzát fogok sütni, az hamar megy. Most pedig megírom az elmaradt leveleket. Hazaérkeztünk otthonról.

Az alagút vége

A héten ez az első nap, hogy nincs lázam. Két napig szinte folyamatosan 40 fok volt, szedhettem bármit és bármennyit. Ismerem már a testemet: nem figyeltem rá eléggé az utóbbi egy hónapban (naná, vizsgaidőszak), most kikövetelte magának a figyelmet. Nem igazán tudok beszámolni arról, hogy mi történt kedden velem. Néha el-elaludtam, szédültem, s valami félájult állapotban lehettem. Hallottam, hogy beszélgetnek mellettem, s néha talán válaszoltam is. De hogy miket mondhattam, arra már nem emlékszem. Az is lehet, hogy már akkor sem volt értelmes. Feküdtem az ágyban, mint valami beteg madár, s azon mérgelődtem, hogy tétlenségre vagyok kárhoztatva, s ahelyett, hogy sétálnék nagyokat az erdőben, s közben gyakorolnék egy kicsit, lázasan, izzadtan, reszketve kell hevernem. Egy kedves barátnőm megfogalmazása szerint elszabadultak a pszichésen visszatartott bacik... No mindegy, meghalni már nem fogok. És ami nem öl meg, az megerősít. Úgyhogy most már olyan erős leszek, hogy csak. Főleg, hogy két napja tigrissel álmodok...

Sex, blogs and rock and roll

Kicsi volt és puha. Folyton lekonyult, satnyán állt. Mindig megpróbálta felállítani, de nem sokáig tartott. Néhány perc után menthetetlenül eldőlt. Pedig sokat foglalkozott vele, becézgette, simogatta, de semmi kézzelfogható eredmény nem mutatkozott. Naponta megnézte, finoman nyúlt hozzá. Érezte, amint átfut rajta a remegés, libabőrös lett az érintéstől. De csak egy-két percig tartott az egész. Egy este végül hiába próbált bármit is, minden hatástalan volt. Közelebb hajolt hozzá, és akkor látta, hogy tragédia történt: kettőbe tört. Hiába próbálta volna karóhoz kötözni.

Nem tagadom, egyszer valakivel beszélgettünk arról, hogy szexblogot kellene írni. Aztán végül nem lett belőle semmi. Nem tudom miért, talán mégsem akartuk olyan nagyon. Labda tovább Tempetőfinek és Bognár Zoltánnak, ha még nem dobta meg őket senki. 

Távirati stílben

Itthon vagyok stop Holnap Vásárhelyre utazom stop Találkozhatunk azzal, aki ott van stop Ha igen, írjatok emailt stop Kétnaponta igyekszem nézni stop Ihatunk is, nem vezetek (nincs autóm, mert minek) stop Sultanus: köszönöm a szexlabdát, igyekszem megfelelni kamaszos-férfias elvárásaidnak stop Puszi a hasatokra stop stop stop

H.-ről és másokról

Péntek reggel. Vizsgázni megyek, s mivel nem akarok elkésni, a villamosra bízom magam. Végállomás a Blaha, onnan metróval tovább az Astoriáig. A Blaha aluljárójában a hajléktalanok megszokott (mennyire kegyetlen most ez a szó) arcai között megyek a mozgólépcső felé. Ma nincs Fedél nélkül, de a szokásnak megfelelően az összes nekem nyújtott szórólapot elveszem: prosztatavizsgálatra való felhívás, leárazás a nem-tudom-milyen-cipőboltban, valamilyen kozmetikai cikk kifejezetten menopauzás nőknek. A szórólapozók már az átnyújtáskor gyanúsan vigyorognak, mosoly a válasz.

Az egyik lépcsőfeljárat alján alacsony, szakállas emberke ül. A nadrágja elég viseltes, az ingén más színű folt. Patchwork. Egyetlen hátizsákja szinte teljesen üresen hever mellette, szendvicset eszik. Félhangosan olvas egy könyvből, széles gesztusokkal magyaráz a mellette ülőnek, passzusokra mutogat, a másik pedig érdeklődve - és úgy tűnik, értően - hallgatja. Bólogat, visszakérdez, felel. Arrafelé kerülök, hogy kilessem, mit olvas. A könyv borítója elég viharvert, a tulajdonosa pedig szemmel láthatóan nagyon ragaszkodik hozzá, de a címének egy része így is látható: Lét és... Igen: és idő.

Nem maradhatok ott, nem hallgathatom meg. Sietnem kell, vizsgám lesz. Mikor beérek, az a hír vár, hogy a tanárnő beteg, ma nincs vizsgáztatás. Maradok még egy darabig, értesítő cetlit ragasztok ki, felhívom két csoporttársamat, hogy inkább be se jöjjenek, aztán loholás vissza a Blahára. De ők ketten már nincsenek ott. Talán legközelebb.

Arcszín

Hófehérke. Baudolina-szín. Az utóbbi időben egyre gyakrabban mondják ezt az emberek, amikor rám néznek. Jójó, tudom, a bőröm színe mindig is fehér volt, máskor is felfigyeltek rá (mert nyáron sem barnultam le), de most mintha többször hallanám. Valahol megértem, néhány vizsgán már túl vagyok (legalábbis remélem), és jövő héten lesz még négy darab, reményeim szerint az utolsók. Egyik nehezebb, mint a másik, úgyhogy nem nagyon van arra kilátás, hogy friss levegőn sétifikáljak néhány órát, megfújjon a jó szél (inkább el fog fújni néhány ember szerint), úgyhogy megmaradok a tehéntúró (tejföl, hó stb.) világosabb árnyalatánál. Ha vége lesz a vizsgáknak, felülök a seprűmre, és hazáig meg sem állok. Ott pedig átmegyek Csipkerózsikába, s leütöm azt a herceget, aki fel mer ébreszteni...